| Szála Erzsébet megnyitó beszéde:
Tisztelt Közönségünk, kedves Barátaink, minden kedves Vendégünk!
Ünnep és jószerencse hozott össze bennünket a mai tárlatmegnyitó és
könyvbemutató kapcsán.
A több mint száz esztendős Soproni Képzőművészeti Társaság ismét,
ez évben is megrendezte évzáró kiállítását. Közösen az Irodalmi Társasággal.
Ez az alkalom szolgál a soron következő Soproni Füzetek bemutatására is.
Köszönet az alkotóknak, íróknak, költőknek, művészeknek műveikért, a
szervezőknek, rendezőknek a kiállításért - ők így, műveikkel, alkotásaikkal
és azok közreadásával készülnek ádvent idején.
Ádvent idejében vagyunk. Várakozunk. Várakozik és készül hívő és
nem-hívó egyaránt legnagyobb ünnepünkre. Az eljövetelre várakozunk, a Úr
megszületését ünnepelni készülünk ezekben a hetekben, a november 30. utáni
vasárnapot követő négy hétben, Szent András napjától karácsonyig.
Reményik Sándor írja „Az eljövendőt várom" című versében:
„Már ledőlnek lelkem tornyai
Miket a hiúság emelt.....
.............s végtelen,
csillagtalan éjjeken
Várom az eljövendőt"
Mindnyájan érzékeljük az ünnepi időszak kezdetét:
- ünnepi díszbe öltözött a város,
- csillogó kirakatok, zsúfolt-díszes boltok várnak
- felöltöztetjük otthonainkat, bejárati ajtóinkat,
- gyertyák fénye tükröződik az ablakokon,
- fenyőillat kúszik a levegőben.
Rengeteg dolgunk van, mert advent nem csupán a lelki készülés ideje,
hanem tettre készítő időszak is.
Nemcsak várakozunk az égre tekintve, hanem tennünk is kell:
- ott kell lennünk az emberek között, a tömegben,
- észre kell vennünk a mellettünk állót,
- oda kell figyelni a magányosokra,
- meg kell hallanunk a közeledő Isten szavát.
A meghallás, az elindulás, a cselekvés időszaka ádvent. Sok a tennivaló.
A körülöttünk lévő pezsgő forgatag mozgásra kényszerít. Ezer dolog ostromolja
figyelmünket. S nem jó, ha tévútra fordulunk, ha a forgatagban nem vagyunk
képesek meghallani az üzenetet. A halláshoz és a látáshoz a csend, az elmélyülés
is kell. Ehhez segítenek bennünket a művészek is alkotásaikkal. (mint ez
a kiállítás is.)
Ádventet nem túlélnünk, hanem megélnünk kell. Nem csak a rítust kell
követnünk elkényelmesedve, nem csupán a gyertyákat kell meggyújtanunk az
ádventi koszorún — tudnunk kell azt is, hogy miért gyújtottuk meg, s gondoljuk
át, hogy mire is készülünk tulajdonképpen?
A várakozás idejében vagyunk. A várakozás mindig bizonytalan érzést
hord magában. Különleges lelkiállapot. Készülünk, sőt, felkészülünk, mint
diák a pótvizsgára:
- helyre akarunk állítani mindent, amit lehet,
- rendbe kell hoznunk, ami már a végét járja, mindenkinek van sürgős
takarítani valója,
- ilyenkor van értelme újra felfedezni a templomot,
- van értelme felfedezni az Istent és az embert összekötő erőt,
az imádságot,
- van értelme várakozni.
Az adventi vasárnapok fényei egyre sokasodnak, színei egyre erősödnek
- bronz, ezüst, aranyvasárnapok jönnek. A sokasodó fény mellett talán egyre
inkább ráébredünk, hogy a fények forrása nem mi magunk vagyunk, hanem az,
akire várunk.
Ádvent - kétezer éve - minden évben eljön. E készülődésben, örömteli
várakozásban van-e erőnk átlépni magunk állította korlátainkat?
Messiás-várakozásunk nem csupán a kézzelfogható és fizikai dolgokra
vonatkozik-e? Van-e bátorságunk elfogadni azt, amit kaphatunk, ami ránk
mérettetett?
Az ember, napjaink embere különösen, a maga világát akarja élni.
Önmagunkban, kizárólag önmagunkban keressük a sikert, a sikeres és boldog
élet zálogát. Mert a boldogság ma azonos a sikerrel. Lehetőleg az anyagi
javakkal is mérhető sikerrel. A másik ember, a többiek nem társaink az
élet útján, legfeljebb - jó esetben -versenytársak. Gyorsabbnak, ügyesebbnek,
erősebbnek kell lennünk: győznünk kell!
Kapcsolatainkban az a fontos, hogy kitől, mit és mennyit kaphatunk,
várhatunk. S nem azon mérjük magunkat, hogy kinek, mit és mennyit adhatunk.
S ha adunk, legtöbbször a viszonzás reményében tesszük, amolyan befektetésnek
tekintjük a jövőre nézve! Adakozunk is: SOS gyermekfalu, Gyermekétkeztetési
Alapítvány, Kézzel és lábbal festők Egyesülete, stb. - jó dolog másokkal
jót tenni, de számolunk az adójóváírás előnyeivel is.
Saját, zárt világunk van - s ezt védve - behúzzuk a sötétítő függönyöket.
Behúzzuk akkor is, amikor a magunk céljait, a magunk apró dolgait akarjuk
tenni. Ám ilyenkor nincs kapcsolatunk a Fénnyel. Kizárjuk azt is.
A besötétített, a Jézussal való kapcsolat nélküli világ a fény nélküli
életet jelenti, amelyet nem szabadít fel a sötétítők mögött gyújtott adventi
gyertyák sora sem.
A teremtett világ, különösen az élővilág nem élhet a teremtő fény,
a Teremtő fénye nélkül:
a növény a napfény felé fordul,
a csecsemő, a gyermek először a fényt látja,
s nem véletlen, hogy a legsúlyosabb büntetés nem az elzárás, nem
is a magányos zárka,
hanem a sötétzárka.
Nem csak bőrünknek, csontjainknak, szemünknek kell a fény az élethez,
lelkünk is elhal a FÉNY nélkül, Jézus nélkül, Isten nélkül.
A teremtett fény, a fény, amely felé már a háromkirályok is messzi
földről elindultak, itt van - ha nem zárjuk el magunkat tőle sötétítő függönyökkel.
Itt van, körülvesz bennünket írásban és képekben, emberi, művészi alkotásokban,
az Úr jöttét váró gyertyák fényében, és gyermekeink - csodát is látni,
várni tudó - csillogó szemében.
John Magliola: A kisfiú című verse
„A kisfiú a csillagot nézte és könnyezni kezdett.
Miért sírsz kisfiú? - kérdezte a csillag.
Mert olyan messze vagy - felelte a fiú.
Soha nem érhetlek el.
Kisfiú- magyarázta a csillag,
Ha nem lennék máris a szívedben,
Akkor nem is láthatnál engem"
|
