Több okból sem szokás az, hogy egy festőművész a saját kiállítását nyissa meg. Ezért általában a művész valaki olyant választ, aki érti, érzi művészetét, vagy aki jól ismeri őt, és aki őszintén ajánlani tudja és meri másoknak a – jó esetben – valamilyen okból általa hitelesnek tartott alkotásokat.
     A maga gondolatait a vizuálitás nyelvezetével megfogalmazó művész amúgy sem szavakkal, hanem éppen a képek által közli üzeneteit.

Giczy János festőművész: "Nevezzük nyugodt szívvel falunak és kertvárosnak Bánfalvát!

     A már könyvet is megjelentetett Giczy János éppen azon kevés festőművészek közé tartozik, aki tanárként és íróként a szavaknak is mestere, ám ezúttal annak, hogy képeit ő maga ajánlotta a bánfalvi fiókkönyvtárban összegyűlteknek inkább az az oka, hogy megírt könyvével együtt is, a művész azon kevesek közé tartozik, akinek művészi és emberi hitelessége, őszintesége, a gondolatai és tettei közötti összhang, valamint szerénysége felhatalmazza arra, hogy akár ő maga szóljon műveiről. A Giczy-féle képi megfogalmazások egyenessége és mesterkéletlensége annak is biztosítékai, hogy alkotójuk nem téved, – mert "onnan" már nem  tévedhet a magyarázkodás, az ömlengés, vagy akár a nagy és üres szavakkal való "művészi önmeghatározás" tévútjára, avagy csapdájába.
   A világhoz, a dolgokhoz való őszinte, nyílt viszonyulása az, amely Giczy János műveiben megjelenik, és amelyet ő maga, személyével is hitelesít; ezért is tűnt természetesnek, és okozott őszinte örömöt a művészt ismerőknek, hogy a bánfalvi fiókkönyvtárban a hétvégén megnyílt tárlatát ő maga vezette be.

    Nem csoda, hogy a festőművész nyugodt szívvel elvállal(hat)ta saját képeinek bemutatását, hiszen – jellemző (!) – nem magáról, és többnyire nem is képeiről, hanem Bánfalváról szólt az egybegyűltekhez; arról a még ma is  különleges bensőséges hangulatot árasztó faluról – merthogy ne szégyelljük falunak nevezni Bánfalvát, mondta a művész – szóval, arról  faluról szólt, amely neki negyven éven át ihlető erőt és élményt adott.
 

    Kissé szokatlan, hogy magam vezetem be ezt a kiállítást. Azért teszem, mert ehhez a faluhoz való kötődésem sokkal bonyolultabb, mondhatni mélyebb annál, hogy azt helyettem más elmondhatná.
    Negyvennégy éve annak, hogy a soproni óvónőképzőbe kerültem tanítani. A feleségem ’61-től ’64-ig itt volt óvónő a bánfalvi óvodában.
    Rengeteg időt töltöttem Bánfalván; Télen, nyáron, tavasszal, ősszel, mindig ide jöttem festeni, rajzolni.
    Hogy mi vonzott ide? Azt hiszem a FALU.
    Mert engem ez érdekelt attól kezdve, hogy rájöttem a ceruza, az ecset, a papír számomra a világot jelenti.
    A falu érdekelt: az emberek, az arcok, a köröttük lévő tér, a házak, az eszközök, a hagyományok; a falu és a természet egymásrautaltsága: a sok-sok munka, kínlódás a fennmaradásért. Így, ezekkel együtt akartam róla képben beszélni.
    Falun születtem, 13 éves koromig ott éltem. Szüleim a földet művelték, én – ahogyan azt ma szokás mondani – első generációs értelmiségi lettem Sopronban, a városban.

    Néha idegennek éreztem a városi környezetem, s gyakran eljöttem vele ebbe a különösen szép, akkor még nagyon megtépázott faluba festeni, szemlélődni. Itt lassan magamra találtam. Kezdetben sokat festettem a természetet, a képek csak a látványért készültek.
    E szokást még a főiskoláról hoztam magammal. Később azután a kinti festés helyett inkább a műteremben dolgoztam. Idekint vázlatokat készítettem, esetleg akvarelleket, aztán otthon tovább folytattam, képpé alakítottam őket, vagy csak néhány részletüket használtam fel a képeimben.
    Lassan-lassan Bánfalva lett, a kísérletező, tanuló helyem, s mindmáig megmaradt annak. Ezen időszakok tanulságai ma is meglátszanak munkáimban.
    De milyen is volt a régi Bánfalva? Már nem a régi volt, a nagymérvű lakosság kitelepítés már sok mindent biztosan eltörölt a régiből. Az új betelepülők, s a régiek lassan újra faluvá, közösséggé formálták a települést.
    De ki-ki a maga szokása szerint meszelte a falát, festette a kapuját, csináltatta a kerítést. Volt itt valami bájos összevisszaság, FESTŐI KUSZASÁG, ami nekem igen tetszett.

    Azután itt volt a két műemlék templom. Már a karmelitákénak is kiborították a szentélyét, a kolostort már használatba vette a szociális otthon. Nem omlott tovább, mint sajnos ma. Azután a kis Mária Magdolna templomról, – a szemben levőről – sem szabad elfelejtkezni. A főiskolán azt tanultuk, hogy itt van az ország (a jelenlegi ország) legrégibb freskója, a diadalíven lévő püspökábrázolás. Különben a kis templomról hallottam Dávid Ferenc művészettörténésztől, hogy egyszer itt járt egy Nicolas Pewsner nevű világjáró műtörténész – építészettörténész, aki azt mondta, hogy ilyen szép templomot csak Írországban látott. Való igaz, Bánfalva több mint ezer évet, tán 1500-1600 évet is tud bizonyítani. Hol van hát még egy ilyen szép falu?

    A Sopronbánfalvi Templomos Napok május 24-én 19 órakor a Hegyi templomban tartandó Jótékonysági koncerttel kezdődnek, amelyen fellépnek Soproni Zeneiskola művésztanárai: Halmos Erika zongora, Fodor Gábor fuvola, Horváth Rudolf oboa és a Brass Brothers Fúvósegyüttes,  valamint a Bánfalvi Kórusmájus 25-én a hagyományos Hősök Ünnepével folytatódnak, amely alkalomból a bánfalfi hősi temetőben, valamint a Deák téri 18-as gyalogezred emlékművénél egyaránt főhajtással és koszorúzással emlékeznek a háborúban elesettekre.
Részletes programok a Programajánlóban.
   

Kapcsolódó cikk:

Templomos Napok Bánfalván