|
33 év- 33 dal a Kalákával
A Kaláka együttes elegáns, más muzsikusokkal össze
nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak. Kimuzsikálják
a Gutenberg óta könyvekbe-száműzött, "szív-némaságra" született s ítélt
versekből a maguk olvasata szerinti "eredeti dallamot". A Kaláka vers-zene-kihangosítása
nélkül sokkal kevesebb versbarát volna-lenne a magyar glóbuszon - mondta
egyszer Kányádi Sándor, a Kaláka együttes tagjainak igazi és szó szerinti
barátja.
33 év-33 dal: ezt az egyszerű és egyben keresetlen
címet adta az együttes annak a Sopronban bemutatott előadásnak, amellyel
a Pro Kultúra Sopron Kht. Szent Miklós Napok rendezvénysorozata zárult.
Így a két azonos, egymás melletti számjeggyel elég "kerek", és a Kaláka
esetében igencsak gazdag az eltelt 33 év ahhoz, hogy kerek jubileumhoz méltóan
a közönséggel együtt azt megünnepelje.
A "díszlet" a szokásos: hangszerekkel – nagybőgő,
gitár, furulyák, citera, pánsíp, klarinét, tárogató, duda, klarinét, mandolin, ukulele, cuatro, brácsa, kalimba
– teli színpad, amelyre – előadás előtt még nem sokan, de a szünetben
és utána már annál többen – merészkedtek fel a hangszereket közelebbről megnézni
és beazonosítani, ugyanakkor szembesülni azzal, hogy a Kaláka muzsikusainak
jelenlétében és kezében bármilyen tárgy zeneszerszámmá lényegül; mindez
annyira természetesen történik, mint amennyire a zenészek maguk is póz
nélküli természetességgel állnak színpadra, vagy felelgetnek a szünetben
éppen a hangszereket vizsgálgatók kérdéseire.
S mint ahogyan az eddigi összes Kaláka-koncert, ugyanúgy
a soproni is meggyőzött arról, hogy az élőzene a stúdióban rögzítettethez
képest természetesen közvetlenül, "másképpen" hat: ám a Kaláka esetében
nem az "effektek", kosztümök és egyéb szemfényvesztés révén, hanem az irodalom
és zene eredendő közvetlenségéből adódóan; ezért (is) a mozdulatok, gesztusok spontán – mára már az emberi kapcsolatokban is
ritka – őszintesége révén hiteles és egyedülálló a Kaláka-muzsika.
A több mint három évtized alatt a Kaláka versek ezreit
adta át százezreknek, külföldi útjaikon pedig magyar irodalmárok százainak
hírét vitték magukkal a zenészek. S miután a Kalákáról már (majdnem ) mindent
megírtak, ezúttal Sopronban inkább Gryllus Dánielt, az együttest vezetőjét
kérdeztük versről, zenéről, legelőször is arról, hogy mi az, ami indulásuktól
kezdve a mai napig változatlanul fémjelzi muzsikájukat.
- A versek, a kultúra szeretete, a versek muzsikával történő szolgálata,
az, ahogyan Kányádi Sándor is írta: kihangosítjuk a versből a dallamot.
Muzsikánkat a kezdettől fogva a magyar irodalom egységes kezelése jellemezte:
mindig minőségelvű szelekcióra törekedtünk. Nem miden nagy verset zenésítettünk
meg, és nem mindig a legismertebb verseket választottuk. Nem is mindig
a legjobb versekből lesznek a legjobb dalok, de amit énekelünk, az mind
valódi irodalom. Eleinte több, a színház felé kacsingató kísérletünk volt.
Ami pedig, a több, mint harminc év alatt a muzsikánkban megváltozott,
az tulajdonképpen egy húsz és egy ötven éves ember világlátása közötti
különbséget jelenti.
- Milyen szempontok szerint választják ki a megzenésítendő verseket?
- A versről az embernek valamilyen zenei gondolat kell, hogy az eszébe
jusson. Ha az lenne a mérce, hogy a jó versből lesz a jó zene, akkor kezdhetnénk
Arany János, Ady Endre, József Attila összes versével, és utánuk
vehetnénk sorra a többi költőóriást. De ez nem így van. Léteznek a nem
a legnagyobb, de remek költők verseire írt szerzeményeink, van olyan nótánk
is, ami versnek gyengébb volt, és mégis nagyon kedves dal lett belőle.
A dal "meg is emelheti" a költeményt.
Megesik, hogy a dallam leleplezi a verset. Akadt vers, amelyről akkor,
amikor elkezdtük énekelni, derült ki, hogy gyenge. Weöres Sándor, miután
előadásunkban meghallotta egyik versét, kijavította azt.
- A 33év-33 dal felnőtteknek szóló előadás.
- Indulásunkkor nem volt külön felnőtt- és gyerekműsorunk. Muzsikánkban
a gyerek- és felnőttdalok akkor váltak szét, amikor elkezdtünk célzottan
gyerekközönségnek is játszani, ám az általunk megzenésített gyerekversek,
sem úgy azok, hogy kizárólag gyereknek valók.
- Zenészként hogyan éli meg a színpadi zenélés és a stúdiófelvétel különböző
helyzeteit?
- A közönség jelenléte egyfajta vibráló érzést kelt. Egyfajta kitárulkozási
hajlandóságot is felfedez ilyenkor az előadó magában: "ezt most nektek
adom-érzést". A stúdióban mindez hiányzik, ott az ember szép nyugodtan
leül és felénekli a dalt.
A hallgatóság részéről pedig, a közönsége válogatja, hogy kire-kire
az élőzene, vagy a stúdiófelvétel hat meghatározóan... Léteznek átmenetek
is: például most jelent meg egy 1976-os koncertfelvételünk.
De azért volt idő – a hangrögzítés feltalálása
előtt – amikor nem volt kétséges, hogy csak az élőzene az, ami "él".
A Kaláka-történelem: a magyar- és világirodalom megzenésített remekei. Vajon hányan – mára már anyukák és apukák – váltak azokon keresztül Arany János, Ady Endre, Weöres Sándor, Kosztolányi Dezső, Kányádi Sándor, Szabó Lőrinc, József Attila - R. Burns, F. Villon, Sz. Jeszenyin műveinek ismerőivé? A zenészek – Becze Gábor, Gryllus Dániel, Gryllus
Vilmos, Huzella Péter, Radványi Balázs – tovább dolgoznak és muzsikálnak;
jövőre pedig, mi mást kívánhatnánk a Kalákának (és egyben magunknak),
mint újabb koncertet: 34 év -34 dal... és majd így tovább.
Tóth Éva
2002. december 11., szerda 01:44
|
