CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. március 29., péntek, Aguszta napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

KultúrVáros  

Útravaló - Illyés Kinga és Hencz József lemezbemutatója

    Útravaló a címe annak a CD albumnak, amelybe a 20. századi erdélyi költők verseit válogatta össze Illyés Kinga marosvásárhelyi színész, előadóművész és Hencz József zeneszerző, a költemények megzenésítője, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem tanára.

    A világnak már volt alkalma rácsodálkozni Illyés Kinga előadó-művészetére. Nyilván a világnak arra a felére (felére?!) gondolok, amely a versekre még egyáltalán rá tud csodálkozni.
    A hetvenes évek elején Illyés Kinga messiás madárként jelent meg a bedeszkázott ég alatt - írja Csoóri Sándor. Fagyöngy című romániai magyar költők verseiből, mezőségi és csángó népdalokból összeállított műsorával, azzal az egyszemélyes drámai művel, amely, mint egy nagyra növesztett lutheri pillanat közölte: itt állok, másként nem tehetek, magyarul szólok hozzátok, sarokba szorított erdélyi testvéreitek nevében, szörnyű évtizedek után, panaszkodva és lázadozva, mert azt akarom, hogy együtt kiáltsunk, együtt énekeljünk.
    Azóta már a művésznő Sopronnak is többször volt vendége, ezúttal az Erdélyi Házban az Útravaló című CD anyagából - Áprily Lajos, Sütő András, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Dsida Jenő, Farkas Árpád, Was Albert, Szőcs Géza verseiből - összeállított előadóestjét mutatta be.
   Útravaló. Áprily Lajos azonos című versével rezonálva az igazán lényegeset és fontosat próbálja Illyés Kinga földi poggyászunkba csempészni. Azokat a pillanatokat, hangulatokat, érzéseket, amelyekről úgy gondolja, hogy az úton elengedhetetlenül fontosak és, reméli, hogy némelyikük talán, fontos marad, majd a végső úticélnál is.
    S hogy mitől hiteles Illyés Kinga versmondása? Annál sokkal többtől, mintsem, hogy ő maga a legádázabb és legkegyetlenebb ellenséggel szembeni küzdelemből győztesen kikerülve - az útjának "majdnem" a végéről visszatérve - immár a valóban szükséges és elégséges dolgok bizonyosságának birtokában lehet. Illyés Kinga a verset, nem mondja, hanem megéli. Amint azt Csoóri Sándor írja: neki "…egyetlen kellékre van szüksége: önmagára. Önmaga katartikus életére."

Aztán az előadás egy kötetlenebb részében Illyés Kinga maga vall arról, amit őneki a versmondás jelent.

- Három olyan élményen van, amely a versmondói pályámat meghatározta. Mind a három közönségélmény, mert számomra mindig is a közönséggel való kapcsolat volt a leglényegesebb. A közönséggel való kapcsolat volt az indítéka, a motorja minden egyes előadásomnak, ez sarkallt, ez lelkesített, ez hajtott éveken keresztül a munkában.
Az első élmény középiskolás koromból származik. 1956 őszén, Marosvásárhelyen a magyar tanárnőnk néhányunkkal egy Ady műsort tervezett. A műsor decemberre készült el és akkor, 1956 decemberében, a közönséggel való első találkozásomkor - amikor a történelem kereke úgy fordult, hogy az Ady verseknek egészen más akusztikája lett - tapasztaltam meg először, hogy a színpadról elhangzó szónak milyen óriási súlya van.
Aztán teltek az évek és bekerültem a színiakadémiára. Már első éves koromtól lehetőségem nyílt arra, hogy írókkal, költőkkel - Kányádi Sándorral, Sütő Andrással, Bajor Andorral, Tomcsa Sándorral, Asztalos Istvánnal, Szilágyi Domokossal, Szőcs Kálmánnal - a minden évben kötelezően megrendezett falusi könyvhónap alatt a falvakat járjam. Zsúfolt, sötét, hideg kultúrházakban író-olvasó találkozón vettünk részt.
Halálra drukkoltam magam mindig a vörös textillel letakart asztal mögött. (Egyébként akkor fogadtam meg, hogy soha többé vörös asztal mögött nem mondok verset, és egyáltalán asztal mögött sem). De mindezek ellenére, ezeknek az író-olvasó találkozóknak a hangulata mélyen belémívódott.
Egy ilyen találkozóhoz kapcsolódik Kányádi Sándor szállóigévé vált mondata is, amikor arra a kérdésére, hogy mi a vers, egy gyerek azt válaszolta: a vers az, amit mondani kell. Ennél frappánsabb és tömörebb megfogalmazását azóta sem hallottam a versmondásnak.
Én is ezt vallom, hogy az a vers, amit mondani lehet és mondani kell, és hiszem, hogy ameddig verset írnak, addig versmondókra is szükség lesz.

- A harmadik versmondáshoz kötődő élményem az 1970-es egyesült államokbeli turnénkhoz kapcsolódik, a new york-i előadáshoz. Akkor a színpadról megéreztem, azt, hogy ott, több ezer kilométerre az anyaországtól milyen óriási jelentősége van az anyanyelvnek; Minden szónak, minden hangnak, minden hangsúlynak, minden pontnak és vesszőnek. Ott értettem meg, azt, hogy az ember minél távolabb megy a szülőföldtől, annál nagyobb értéke van az anyanyelvnek. Ez is egy egész életre meghatározó élményemmé vált.

Hencz Józsefnek - mint ő maga mondja - zeneszerzőként, szintén "van némi köze a versekhez".

-A zene ott kezdődik, ahol a szó befejeződik. Úgy gondolom, hogy a zenének mindig valami pluszot kellene adnia a szóhoz. Hogy a versek esetében miért van szükség zenére? - teszi fel magának és a közönségnek a kérdést a zeneszerző.
    Hencz József szerint, ott van szükség zenére, ahol a szó már nem elég. Ez nem azt jelenti, hogy a vers önmagában nem tökéletes. Az igazán nagyon tökéletes versre nem is lehet zenét írni, mert az ember megretten tőle: csak nem akarok a versnél több lenni? Adhat-e egyáltalán a tökéletes vershez még valamit a zeneszerző?
- Igen, magát a verset, amellyel mégsem ismétli meg magát a verset. A versre írt zene semmi mást nem mond el, csak ugyanazt amit a vers, amely köré atmoszférát von, amelynek a hátterét megteremti, amelynek a hangulatát festi meg. Megzenésítve hatásában lesz több, és más és mégis ugyanaz, a vers. A zene egy új lehetőséget teremt a vers számára.
    Hencz tanár úr vallja, hogy a zeneszerzőt nem a vers belső, prózai zeneisége ragadja meg. A vers vagy első olvasásra megszólal a zeneszerzőben; vagy sem.
- Rengeteg olyan vers van, amely egyáltalán nem szólal meg - mondja elnézően Hencz József.
Azután meg újra a billentyűkre helyezi a kezét és folytatódik az előadás abból a néhány versből, amelyek a kettejük lelkében "megszólaltak", és amelyekből ezúttal a közönség számára válogattak.



2001. szeptember 20., csütörtök 16:41


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület