A népszerűségére vonatkozó kérdést elhárítva mondta: "Nem lehet az jó történész, aki rosszul ír. A történelmet köznyelven írjuk, mondjuk és tanítjuk. Nincs saját nyelve a történelemnek! Aki rosszul ír, az rosszul tanít is. MINDEN SZÓ VÁLASZTÁSÁBAN VAN VALAMI ERKÖLCSI FELADAT!"
(Óh, magyar történelemtanítás! Hallotta mindenki? Mindenki hallotta?!)
A professzor, aki havonta átlagosan csak egy-egy alkalommal jut magyar anyanyelvű partnerhez, választékosan, a nyelv árnyalatait kiválóan érezve fűzte mondatait. "Angolul fogalmazok, magyarul gondolkodom, de angolul számolok, többnyire angolul álmodom is," mondta, "de ha csak fél évet itthon tölthetnék, újra magyarul csinálnék mindent". Saját maga végzi a korrektúrát angolról magyarra fordított művein, mert: "Az ember a fülével ír". És itt hosszú fejtegetés következett arról, hogy lett légyen a közös tőből származó, hasonló hangzású szavak magyar fordítása ugyanaz, de ugyanakkor árnyalatnyi különbségek bőven akadnak a szó jelentésében a két különböző nép nyelvén.
Nagyon szerényen nyilatkozott munkásságáról (közbevetőleg: éppen a saját maga által legfontosabbnak vélt munkája nem jelent meg még anyanyelvén...). Kifejtette, hogy élete fő munkájának azt a kutatási eredményt tartja, melynek során rámutatott arra, hogy a történelmi tudat változik az idők folyamán. A változatlan ismétlődés nem a történelem sajátja, hiszen a történelmet "csináló" emberek is megismételhetetlenek és végtelen változatosságúak, potenciálisan pedig meg nem jósolhatóan, de a történész által leírható módon magukban hordják mindazt, ami a későbbi korokban, mint történelem fog szerepelni a könyvtárak polcain. Nincs nagy jövője annak, aki csak a külső változások figyelembe vételével kívánja "megírni" a történelmet. Téved az események interpretálásában, és ha csak a külső dolgokra figyel, meglepve veszi észre, hogy pl. ő, mondjuk a barbárok kiváló ismerője, nem ismeri saját szomszédját, aki holnap barbárként fog viselkedni BELSŐ BARBÁRSÁGA MIATT a város főterén.