|
KultúrVáros |
|
vígjátékot csakis komolyan (lenne) érdemes csinálni...
vígjátékot csakis komolyan (lenne)érdemes
csinálni...
Sok hűhó... semmiért
Két szempontból is.
Egyrészt azért, mert – az idei évadban
– az ezzel a címmel ismert Shakespeare vígjátékot tűzte elsőként
műsorára a Soproni Petőfi Színház; másrészt, mert ezen a "jelzőn"
sajnos az előadásmód sem tudott túllépni... Pedig maga a
darabválasztás igazán szerencsésnek mondható.
Klasszikus, mégis könnyed, kissé frivol darab, ami méltán
számíthatna a közönség tetszésére, akik a hasonlóan népszerű darabok
bemutatóit rendszerint nagy várakozással fogadják. Ilyenkor különösen
feltűnő számukra minden – máskor talán fel sem fedezhető –
esetlegesség, kevésbé kidolgozott részlet. Jelen esetben az előző
kijelentés nem is annyira a színészeket érintő kritika, inkább a
rendezés "fogyatékosságaira" utal...
Az első percek modern részletmegoldásai sejtelmesek: a nyitóképben
feltűnő, a zenei aláfestésért felelős "színházi alkalmazott" hanyag
eleganciája hamar szétfoszlatja a joggal várt középkori hangulatunkat.
Az átlátszó műanyag csíkokból kreált "high-tec" díszlet és a rövid
pantomimjáték után azt hihettük, hogy egy modern
Shakespeare-adaptációt fogunk látni, ami... akkor még szimpatikusnak
tűnt.
A cselekmény bonyolódásával, az addig világosnak tűnő rendezői
szándék – vagyis a modernitás – követhetetlenné vált. A klasszikus
Shakespeare-i monológok régies szövege mellett látszólag
rendszertelenül bukkantak fel modern szófordulatok. A színészek
monológjait olyan kifejezések színesítették, mint: "lenni vagy nem
lenni", "ebben a darabban mindig jön valaki", és Furkó kisbíró unásig
ismételt, szinte egyetlen mondata, hogy "aszüzmáriáját", satöbbi.
A kettősség a zenei betéteken is érződött. "Gitáron előadott
reneszánsz lantjáték", a Nászinduló és a Rózsaszín Párduc
klasszikusnak éppen nem mondható egyvelege gátolta az egységes
hangulatvilág kialakulását.
A díszlet a történetnek megfelelően alakult: a már említett
átlátszó nejloncsíkok (talán falat imitálva), a középkori szélben
lengedező láncfonatok (sűrű bokor, vagy fa gyanánt), és a gyermeki
egyszerűséggel ábrázolt vársziluett nem éppen a történetbe való
beleélést segítették.
A zenekari árok helyén üldögélő zenefelelős a darab folyamán
rendszeresen hangot adott jelenlétének. A csókolózást a fémháromszög
"selymes hangjával" tette plasztikusabbá, a szereplők elmélázását lágy
"reszelőhanggal" nyomatékosította; és csak a rendező tudja, milyen
brekegés, nyávogás és nyüszögés szolgált aláfestésül az egyes
jelenetekben.
A történet "frappáns" lezárását két molnártalicskás fiatalember
jelentette, akik a darab végén, a már percekig csókolózó két
szerelmespárt egyszerűen kitolták a színpadról.
A két felvonásos vígjátékban mindvégig érződött a klasszikus felfogás
és a modernitás – itt megnyilvánuló – feloldhatatlan ellentéte. A
történet szempontjából fontos történéseket nehéz volt komolyan venni,
a vicces megnyilvánulások pedig üres poénkodások maradtak.
Ebben az esetben is igaz az a megállapítás, miszerint vígjátékot
csakis komolyan érdemes csinálni...
Szöveg: GoGa-
| | |
