Rovat: KultúrVáros
1998. október 01., csütörtök 00:00
|
vígjátékot csakis komolyan (lenne) érdemes csinálni... Sok hűhó... semmiért
Két szempontból is. Egyrészt azért, mert – az idei évadban – az ezzel a címmel ismert Shakespeare vígjátékot tűzte elsőként műsorára a Soproni Petőfi Színház; másrészt, mert ezen a "jelzőn" sajnos az előadásmód sem tudott túllépni... Pedig maga a darabválasztás igazán szerencsésnek mondható. Klasszikus, mégis könnyed, kissé frivol darab, ami méltán számíthatna a közönség tetszésére, akik a hasonlóan népszerű darabok bemutatóit rendszerint nagy várakozással fogadják. Ilyenkor különösen feltűnő számukra minden – máskor talán fel sem fedezhető – esetlegesség, kevésbé kidolgozott részlet. Jelen esetben az előző kijelentés nem is annyira a színészeket érintő kritika, inkább a rendezés "fogyatékosságaira" utal... Az első percek modern részletmegoldásai sejtelmesek: a nyitóképben feltűnő, a zenei aláfestésért felelős "színházi alkalmazott" hanyag eleganciája hamar szétfoszlatja a joggal várt középkori hangulatunkat. Az átlátszó műanyag csíkokból kreált "high-tec" díszlet és a rövid pantomimjáték után azt hihettük, hogy egy modern Shakespeare-adaptációt fogunk látni, ami... akkor még szimpatikusnak tűnt. A cselekmény bonyolódásával, az addig világosnak tűnő rendezői szándék – vagyis a modernitás – követhetetlenné vált. A klasszikus Shakespeare-i monológok régies szövege mellett látszólag rendszertelenül bukkantak fel modern szófordulatok. A színészek monológjait olyan kifejezések színesítették, mint: "lenni vagy nem lenni", "ebben a darabban mindig jön valaki", és Furkó kisbíró unásig ismételt, szinte egyetlen mondata, hogy "aszüzmáriáját", satöbbi. A kettősség a zenei betéteken is érződött. "Gitáron előadott reneszánsz lantjáték", a Nászinduló és a Rózsaszín Párduc klasszikusnak éppen nem mondható egyvelege gátolta az egységes hangulatvilág kialakulását. A díszlet a történetnek megfelelően alakult: a már említett átlátszó nejloncsíkok (talán falat imitálva), a középkori szélben lengedező láncfonatok (sűrű bokor, vagy fa gyanánt), és a gyermeki egyszerűséggel ábrázolt vársziluett nem éppen a történetbe való beleélést segítették. A zenekari árok helyén üldögélő zenefelelős a darab folyamán rendszeresen hangot adott jelenlétének. A csókolózást a fémháromszög "selymes hangjával" tette plasztikusabbá, a szereplők elmélázását lágy "reszelőhanggal" nyomatékosította; és csak a rendező tudja, milyen brekegés, nyávogás és nyüszögés szolgált aláfestésül az egyes jelenetekben. A történet "frappáns" lezárását két molnártalicskás fiatalember jelentette, akik a darab végén, a már percekig csókolózó két szerelmespárt egyszerűen kitolták a színpadról. A két felvonásos vígjátékban mindvégig érződött a klasszikus felfogás és a modernitás – itt megnyilvánuló – feloldhatatlan ellentéte. A történet szempontjából fontos történéseket nehéz volt komolyan venni, a vicces megnyilvánulások pedig üres poénkodások maradtak. Ebben az esetben is igaz az a megállapítás, miszerint vígjátékot csakis komolyan érdemes csinálni... Szöveg: GoGa- |