|
KultúrVáros |
|
Dicsérjen meg téged a...
Dicsérjen meg téged
a...
Riporteri "egyszer sok"
Először is ki az, mi az, akiről-amiről a cikk szól? A lehető
legnagyobb különbségek itt rejtőznek. Vannak, akiket a
felismerhetetlenségig kozmetikázni kell, vastag szellemi púderral
behinteni egy címlapkép-jelölthöz hasonlóan. Vannak, akikről pedig
egyszerűen nem lehet rossz cikket írni, nem lehet velük rossz interjút
csinálni, mert a kérdező minden tájékozatlansága ellenére ő jól felel,
mindig vannak feleleteiben olyan -nem véletlen - szellemi
telitalálatok, melyek többet érnek, mint egy tizenkét kötetes saga
összes bölcsessége. Csak idézni szabad! A lopás legrondább módja, ha
tudva az eredetről nem kettős vesszők között teszem közzé. A sors
iróniája, hogy éppen köztük vannak azok a megérthetetlenek, akik erre
is csak mosolyogva legyintenek: "Nyugodtan használd! Az ügy fontos,
teljesen feleslegesek a tiszteletkörök!" Róluk nem is szoktunk
különleges biográfiát, részletes kitüntetéslistát írni. Nem szükséges.
Ő van, ő ismert, nála tudni lehet, hogy valamit-valakit képvisel.
(Ügyet, jogot, sőt igazságot és ott, ahol kell, tisztaságot, Istent.)
Vannak viszont, ahol - ha magunknak rosszat nem akarunk - illik
felsorolni az illető összes előfordulásait, kezdve a külfödi
megjelenésekkel, turista- és hivatalos utakkal (ki tudja ellenőrizni,
melyik melyik), büszke képtárakkal és könyvtárakkal (köteles példányok
nem e néven említendők!), melyek tulajdonosai egy-egy (pincében
tartott) darabnak abból a millió remekműből, melyet az illető eddig is
túl hosszúra nyúlt, ám annál termékenyebb köztünkléte, egyenesvonalú
és töretlen hanyatlása során alkotott. Találkozások, esetleges
fejbiccentéses köszöntések, fogadások- nagy emberekkel, csinos nőkkel
a talpa alatt (el ne mozdulhassanaka fotózás ideje alatt), kézfogások
híres emberekkel rendkívül fontosak. Erről jó, ha kép, újságkivágás,
"véletlen magánalbum", esetleg mosdatlan kéz tanúskodik. Ilyenkor
képszerűen a szovjet hős jelenik meg előttünk, akinek a nadrágja
hajtókájába is jutott a műanyag-lapocskákból.
A nagy kérdés és mersz, hogy merjünk-e, érdemes-e egyéni véleményt
formálni, vagy - legjobb a békesség alapján magnóval, jobbak
digitálisan - rögzíteni, amit mond és amit el is hisz saját magáról,
lemásolni, esetleg egy-két szép szóval még kiegészíteni. Annál nagyobb
a kísértés, mennél több dolgot láttak már esetleg a kérdezők
(felemelkedni és lehullani), és mennél nagyobb az asszociatív
készsége. "Nekem
mindenről eszembe jut valami." Félig ő az az ember. Azért félig, mert
a mondat után pont van és nem felkiáltójel, azonkívül nem mondja ki
hangosan, csak összeáll benne egy kép, ami nem biztos, hogy azonos
azzal, amit az állított össze, aki erről hivatalos megnyitóként - nem
minden érdek nélkül - nyilatkozik. Nehezítheti a dolgát, hogy a
kiállító hozat egy csomó karosszéket és megtölti egykor nagy, sajnos,
ma már a dekadencia korába érkezett, menthetetlenül összecsókolózó,
másokat alkotókorszakukban "megbocsáthatatlanul" túlélővel.
Bármilyen megjegyzés eleve tiszteletlenség lenne vele szemben,
viszont a legnagyobb tapintat, ha a meg nem érkezés esetére nagy
összegű életbiztosítást köttetünk.
 Sokadszorra
pedig ott vagyok én, aki a cikket írom. Mert ki is vagyok én? Hiába
írnám meg, mindig lenne egy tekintélyes része az olvasóknak, akit a
dolog eleve nem érdekelne (igazuk van), lenne egy közepes arány, akit
személyem maga nem érdekel (velük is egyetértek), de lenne pár
embernyi, akit biztosan furdalna, vajon ki hordta össze ezt a
tekintélyes mennyiségű marhaságot? És biztosan lenne egy töredék, aki
pedig már csak azért is nem olvassa el, ki írta róla, rokonáról, valós
vagy titkos imádottjáról azt a gyalázatot, mert ilyen úgysem létezik!
Ha dicsérte, ha magasztalta, ha a földről az első felhőig emelte
ugyanazt az illető, az más, akkor bejegyezhető az aranynoteszba,
nemecsek ernőként vagy "Vezéremként", ahonnan alkalomadtán
felhasználható.
Kik vagyunk mi, akik egymás között hányódunk és kibogozhatatlan
érdekszövetségek közepette keressük azt az igazságot, melyet más
szájából biztos hazugságként, saját fejünkből pedig jól megformált
véleményként, vélt igazságként merünk közzétenni, és még azt az igényt
is fenntartjuk, hogy utólag se kelljen szégyellnünk, amit betűkbe,
szavakba burkolt gondolatokba öntöttünk?
Nincs általánosan érvényes válasz, és ezért maradnak olyan kevesen
abból a bizonyos első csoportból. Még szerencse, hogy vannak, mert sok
pohár vízben kavart vihar után odakormányozhatjuk ladikunkat és
feltehetjük neki a címbeli kérdést: Segíts! Ki is vagyok én?
- DI -
2000. jĂşnius 06., kedd 00:00
|
|
|
