|
Dicsérjen meg téged a... Riporteri "egyszer sok"
Először is ki az, mi az, akiről-amiről a cikk szól? A lehető legnagyobb különbségek itt rejtőznek. Vannak, akiket a felismerhetetlenségig kozmetikázni kell, vastag szellemi púderral behinteni egy címlapkép-jelölthöz hasonlóan. Vannak, akikről pedig egyszerűen nem lehet rossz cikket írni, nem lehet velük rossz interjút csinálni, mert a kérdező minden tájékozatlansága ellenére ő jól felel, mindig vannak feleleteiben olyan -nem véletlen - szellemi telitalálatok, melyek többet érnek, mint egy tizenkét kötetes saga összes bölcsessége. Csak idézni szabad! A lopás legrondább módja, ha tudva az eredetről nem kettős vesszők között teszem közzé. A sors iróniája, hogy éppen köztük vannak azok a megérthetetlenek, akik erre is csak mosolyogva legyintenek: "Nyugodtan használd! Az ügy fontos, teljesen feleslegesek a tiszteletkörök!" Róluk nem is szoktunk különleges biográfiát, részletes kitüntetéslistát írni. Nem szükséges. Ő van, ő ismert, nála tudni lehet, hogy valamit-valakit képvisel. (Ügyet, jogot, sőt igazságot és ott, ahol kell, tisztaságot, Istent.) Vannak viszont, ahol - ha magunknak rosszat nem akarunk - illik felsorolni az illető összes előfordulásait, kezdve a külfödi megjelenésekkel, turista- és hivatalos utakkal (ki tudja ellenőrizni, melyik melyik), büszke képtárakkal és könyvtárakkal (köteles példányok nem e néven említendők!), melyek tulajdonosai egy-egy (pincében tartott) darabnak abból a millió remekműből, melyet az illető eddig is túl hosszúra nyúlt, ám annál termékenyebb köztünkléte, egyenesvonalú és töretlen hanyatlása során alkotott. Találkozások, esetleges fejbiccentéses köszöntések, fogadások- nagy emberekkel, csinos nőkkel a talpa alatt (el ne mozdulhassanaka fotózás ideje alatt), kézfogások híres emberekkel rendkívül fontosak. Erről jó, ha kép, újságkivágás, "véletlen magánalbum", esetleg mosdatlan kéz tanúskodik. Ilyenkor képszerűen a szovjet hős jelenik meg előttünk, akinek a nadrágja hajtókájába is jutott a műanyag-lapocskákból. A nagy kérdés és mersz, hogy merjünk-e, érdemes-e egyéni véleményt formálni, vagy - legjobb a békesség alapján magnóval, jobbak digitálisan - rögzíteni, amit mond és amit el is hisz saját magáról, lemásolni, esetleg egy-két szép szóval még kiegészíteni. Annál nagyobb a kísértés, mennél több dolgot láttak már esetleg a kérdezők (felemelkedni és lehullani), és mennél nagyobb az asszociatív készsége. "Nekem mindenről eszembe jut valami." Félig ő az az ember. Azért félig, mert a mondat után pont van és nem felkiáltójel, azonkívül nem mondja ki hangosan, csak összeáll benne egy kép, ami nem biztos, hogy azonos azzal, amit az állított össze, aki erről hivatalos megnyitóként - nem minden érdek nélkül - nyilatkozik. Nehezítheti a dolgát, hogy a kiállító hozat egy csomó karosszéket és megtölti egykor nagy, sajnos, ma már a dekadencia korába érkezett, menthetetlenül összecsókolózó, másokat alkotókorszakukban "megbocsáthatatlanul" túlélővel. Bármilyen megjegyzés eleve tiszteletlenség lenne vele szemben, viszont a legnagyobb tapintat, ha a meg nem érkezés esetére nagy összegű életbiztosítást köttetünk.  Sokadszorra
pedig ott vagyok én, aki a cikket írom. Mert ki is vagyok én? Hiába
írnám meg, mindig lenne egy tekintélyes része az olvasóknak, akit a
dolog eleve nem érdekelne (igazuk van), lenne egy közepes arány, akit
személyem maga nem érdekel (velük is egyetértek), de lenne pár
embernyi, akit biztosan furdalna, vajon ki hordta össze ezt a
tekintélyes mennyiségű marhaságot? És biztosan lenne egy töredék, aki
pedig már csak azért is nem olvassa el, ki írta róla, rokonáról, valós
vagy titkos imádottjáról azt a gyalázatot, mert ilyen úgysem létezik!
Ha dicsérte, ha magasztalta, ha a földről az első felhőig emelte
ugyanazt az illető, az más, akkor bejegyezhető az aranynoteszba,
nemecsek ernőként vagy "Vezéremként", ahonnan alkalomadtán
felhasználható.
Kik vagyunk mi, akik egymás között hányódunk és kibogozhatatlan érdekszövetségek közepette keressük azt az igazságot, melyet más szájából biztos hazugságként, saját fejünkből pedig jól megformált véleményként, vélt igazságként merünk közzétenni, és még azt az igényt is fenntartjuk, hogy utólag se kelljen szégyellnünk, amit betűkbe, szavakba burkolt gondolatokba öntöttünk? Nincs általánosan érvényes válasz, és ezért maradnak olyan kevesen abból a bizonyos első csoportból. Még szerencse, hogy vannak, mert sok pohár vízben kavart vihar után odakormányozhatjuk ladikunkat és feltehetjük neki a címbeli kérdést: Segíts! Ki is vagyok én? - DI - |