A királyfi három bánata

Aki életében valaha is művelte, próbálta művelni a kritikai műfajok bármelyikét, az tisztában van azzal, hogy a művészetek - vagy annak mondott - műfajokban mennyi "virág" illatozik. Köztük húsevők is...
Még nehezebbé válik a dolog, ha személyes kapcsolatok lépnek be ebbe az interpretációba. Adott ugyanis az egyik oldalon, a többnyire a műfajhoz kapcsolódó, megnyitó személye, aki személyesen kötődik a mű alkotójához, előadójához. Leegyszerűsítve mondom: ezért hívták meg, ezért fizetik, nem tehet mást, mint dicsér. Mellékvonal, hogy ha a megnyitó személye egyben valaminek a szakértője, szintén művész, és előtte nem azt kérdezik meg tőle, hogy mennyiért, hanem azt, hogy autentikus-e a dolog, hajlandó-e vállalni ezt az autenticitást a bemutatásban?
A másik oldalon ott a kritikus személye, akit azért fizetnek vagy nem fizetnek, hogy mondja el kritikai véleményét. Mind a két oldalt! Mi tetszett, mi nem tetszett, és miért? Ő lehet szakértő, aki technikai kifogást emel, színekről, formákról, stílusokról, hangokról beszél elsősorban, de lehet egy laikus is, aki a kiadó által magára vállalt (nagy dolog!) ízlésvilága alapján dicsér vagy emel kifogást.
Itt tragikus, görög, drámai a helyzet, ha valamilyen módon személyes az ismeretség az alkotóval.
Valljuk be - most már azt mondom: mi, laikusok -, hogy a művészek többségének személyisége vonzó. Azért, mert tiszta, vagy éppen azért mert ordenáré, romlott, de mindenképpen valamilyen módon különleges.
Az ismeretség viszont valamilyen módon kizárja az objektivitást - legalábbis erőteljesen megkérdőjelezi. Nevetségesen hangzik a dolog, amikor egy kritikus menekül egy művész elől, kivételesen nem azért, mert rosszat írt róla, és az meg akarja verni, hanem azért, mert jót írt, és az meg szeretné ölelni. Mindkettő másképp, de nem veszélytelen szituáció.
A címadó Petőfi-vers pedig mind a két oldalnak szól: nem a liberalizmus, hanem egyszerűen az emberi szabadság jegyében. A művésznek és méltatójának, hogy méltassa, akár indokolt, akár nem - a kritikusnak pedig, hogy a NYILVÁNOSSÁG ELÉ ÁLLÓ művészről leírja egy nyilvános fórumon a véleményét.
Bernáth Aurélról mesélte tanítványa személyesen nekünk, hogy amikor egyik jeles növendéke sorra mutatta akkori munkáit, az elsőt nézegette egy darabig, majd tömören megállapította: "Borzalmas!" Előkerült a következő kép, a mester megnézte, majd így szólt: "Az előző jobb volt..."
Két eset lehetséges. Valaki nem áll a nyilvánosság elé: van önkritikája vagy kritikusa, akinek hisz. A másik a nyilvánosság vállalása annak minden rossz következményével, melyek közé tartozhat egy nem kívánt kritika is adott esetben. Mégis örökérvényű a vers és a cikk címe:
"A virágnak megtiltani nem lehet..."

-DI -