|
A királyfi három bánata
"A virágnak megtiltani nem lehet..."
A királyfi három
bánata
"A virágnak megtiltani nem
lehet..."
Aki életében valaha is művelte, próbálta művelni a kritikai
műfajok bármelyikét, az tisztában van azzal, hogy a művészetek - vagy
annak mondott - műfajokban mennyi "virág" illatozik. Köztük húsevők
is...
Még nehezebbé válik a dolog, ha személyes kapcsolatok lépnek be
ebbe az interpretációba. Adott ugyanis az egyik oldalon, a többnyire
a
műfajhoz kapcsolódó, megnyitó személye, aki személyesen kötődik a mű
alkotójához, előadójához. Leegyszerűsítve mondom: ezért hívták meg,
ezért fizetik, nem tehet mást, mint dicsér. Mellékvonal, hogy ha a
megnyitó személye egyben valaminek a szakértője, szintén művész, és
előtte nem azt kérdezik meg tőle, hogy mennyiért, hanem azt, hogy
autentikus-e a dolog, hajlandó-e vállalni ezt az autenticitást a
bemutatásban?
A másik oldalon ott a kritikus személye, akit azért fizetnek vagy
nem fizetnek, hogy mondja el kritikai véleményét. Mind a két oldalt!
Mi tetszett, mi nem tetszett, és miért? Ő lehet szakértő, aki
technikai kifogást emel, színekről, formákról, stílusokról,
hangokról
beszél elsősorban, de lehet egy laikus is, aki a kiadó által magára
vállalt (nagy dolog!) ízlésvilága alapján dicsér vagy emel kifogást.
Itt tragikus, görög, drámai a helyzet, ha valamilyen módon
személyes az ismeretség az alkotóval.
Valljuk be - most már azt mondom: mi, laikusok -, hogy a művészek
többségének személyisége vonzó. Azért, mert tiszta, vagy éppen azért
mert ordenáré, romlott, de mindenképpen valamilyen módon különleges.
Az ismeretség viszont valamilyen módon kizárja az objektivitást -
legalábbis erőteljesen megkérdőjelezi. Nevetségesen hangzik a
dolog, amikor egy kritikus menekül egy művész elől, kivételesen nem
azért, mert rosszat írt róla, és az meg akarja verni, hanem azért,
mert jót írt, és az meg szeretné ölelni. Mindkettő másképp, de nem
veszélytelen szituáció.
A címadó Petőfi-vers pedig mind a két oldalnak szól: nem a
liberalizmus, hanem egyszerűen az emberi szabadság jegyében. A
művésznek és méltatójának, hogy méltassa, akár indokolt, akár nem - a
kritikusnak pedig, hogy a NYILVÁNOSSÁG ELÉ ÁLLÓ művészről leírja egy
nyilvános fórumon a véleményét.
Bernáth Aurélról mesélte tanítványa személyesen nekünk, hogy
amikor egyik jeles növendéke sorra mutatta akkori munkáit, az elsőt
nézegette egy darabig, majd tömören megállapította: "Borzalmas!"
Előkerült a következő kép, a mester megnézte, majd így szólt: "Az
előző
jobb volt..."
Két eset lehetséges. Valaki nem áll a nyilvánosság elé: van
önkritikája vagy kritikusa, akinek hisz. A másik a nyilvánosság
vállalása annak minden rossz következményével, melyek közé tartozhat
egy nem kívánt kritika is adott esetben. Mégis örökérvényű a vers
és a cikk címe:
"A virágnak megtiltani nem lehet..."
-DI -
|