|
Az Ünepi Könyvhéthez
Szávai Géza: Oszlik a bál
Pont Kiadó, Budapest
llusztráció: Nagy István: Fűkaszálók
Pár évvel ezelőtt egy nyugat-németekkel folytatott tárgyalás
során, amikor ugyan már nem volt használatos ez a kategória, de
mégis mindenki egész pontosan tudta, hogy elsősorban üzleti, de sok
egyéb szempontból sem lényegtelen, hogy a szemben ülő
tárgyalófelek Németország mely részéről hozzák(?) a pénzt, szóval
ezen
a tárgyaláson egy földtulajdoni kérdés merült fel.
A külföldi partnerekkel való egyezkedéskor ravasz, és némileg
könnyen átlátható fogás a magyar fél részéről, hogy az adott
nyelv birtokában is szívesen választ inkább semleges pályát, mondjuk
ez esetben - pofátlanul - felajánlja, hogy mitőlünk akár
franciául is tárgyalhatunk, azért, hogy aztán lekezelő modorral -
ugyan nekünk mindegy - az angolba egyezzen bele.
 Szóval
a nyugatnémetekkel angolul tárgyalva, szóba kerülvén azon
történelmi-társadalmi események végterméke, amelyeket mezőgazdasági
termelőszövetkezeteknek nevezünk, és amelyek másképpen Szávaival
szólva a kollektivizálással jelentek meg - nem fogják elhinni - a
tárgyalófelek, különös tekintettel az említett végtermék
létrejöttének
folyamatára és tulajdonviszonyainak meghatározására, nem értették,
hogy miről beszélünk. Hanyag mozdulattal, magabiztosságot színlelve -
tolmácsok rémálma! - a szótárt is felütöttük. Nem értették.
Szávai Géza, immár második kiadásban, Könyvhétre megjelent,
Oszlik
a bál című regényében mindezt a folyamatot még akkor
leírta, amikor ennek megjelentetésére a legcsekélyebb esélye sem volt
meg. A csökönyös székely magángazda "meggyőzése",
a "szocialista fejlődés útjára terelése", csakis az ő érdekében
történik. A módszerek ismertek, az eredmény is. Kegyetlen az
utazás: addig utazik, addig utaztatják, amíg alá nem írja. Meg kell
értenie, "nincs kitérés, nincs menekülés, képzelődés, hogy
az ember kitérhet - a koreszmék elől sosem lehetett kitérni…előbb az
apróságokkal kell kezdeni, aztán csak hozzászokik
az ember ahhoz a valóságos helyzethez, hogy lőttek a magándolgoknak."
Az utazással Molnár Vencel személyisége törik darabokra és a
hagyományos székely közösség; identitásában inog meg a falu.
Utaztatják azóta is őket és minket is. Terelgetnek minden
irányba.
Nem akarok menni, mondom - és érzem, hogy visznek.
Látom, hogy más irányba, mint mondják. Aláírom, kiszállhatok. Azért
mégiscsak fejlődött a világ, finomultak a módszerek.
Évekkel ezelőtt első kiadásban, akkor még Utójáték címmel már
egyszer járt a kezemben Szávai Géza regénye. Prófétikus
momentumait túlzottan pesszimistának találtam. Hát, nem voltak azok.
És én is ki szeretnék szállni.
Kép és szöveg: Tóth Éva
2000. május 30., kedd 00:00
|
