Metaforák világa az Erdélyi Házban

Maxim Dumitras óradnai mûvész kiállítása kiválóan illusztrálja azt a folyamatot, ahogyan a tájélménybõl feltöltõdött mûvész átformálja a világot. Nem olyannak ábrázolja azt, amilyennek látni, avagy láttatni szeretné. A képzetek és valós élmények, az absztrakt víziókba oltott konkrét utalások az elérhetetlen ideális állapotot csak jelölik: mert a – képzetekben megközelíthetõ – tökéletesség plasztikus eszközökkel való ábrázolása utópia.

Az elképzelt-létezhetetlen és a létezõ-elérhetetlen viszonya jelentkezik Maxim Dumitras tájképeiben. A lebegõ táj-pillangó átlényegül derûs pillangó-tájjá. A képzelt és valós közti átmenet küszöbe a megfoghatatlant mindig a másik oldalon láttatja. A küszöbnyi távolság ellenére a mûvész nem az átjárás lehetõségét kínálja, hanem a “kint is-bent is” állapot egyidejûségébõl adódó többszörös dimenzióban való jelenlét szinte transzcendens állapotát.

Vannak pillanatok, amelyekben a mûvész - és talán néhány beavatott - számára egy pillanatra a fogalom anyagszerûvé válik; a beteljesülés ritka és egyedi pillanatai ezek.
A naponta megfestett tájképek színvilága a mûvész pillanatnyi pszichikai állapotának megannyi tanulmánya. Ennek menete - az alkotás folyamata - az azonos képcímekben is nyomon követhetõ.

A mûvész minden érzékszervével érzi a tájat: a tájak zenéjét egyszerûen lejegyzi a kép aljára, a tájban a szõttesek archaikus motívumaiban a nõ jelenik meg. Alaposabb szemlélõdés - elmélyülés - folytán derül ki a totálisnak hitt szimmetria - a tökéletesnek hitt világ - látszólagossága. E nyelvi metaforának a Maxim Dumitrasnál tapasztalt képi megfelelõje teszi õt mesterévé a teljes szubjektív tér és idõ ábrázolásának.

Maxim Dumitras figuratív elemekre is utaló nonfiguratív festészete a valóság-konkrétum viszonyait önti oly módon metaforákba, hogy hangulatingadozásai ellenére is alapvetõen derûs marad.

Szöveg: Tóth Éva

Fotó: Tóth Szabolcs