|
Metaforák világa az Erdélyi Házban Maxim Dumitras kiállítása
Maxim Dumitras óradnai mûvész kiállítása kiválóan illusztrálja azt a folyamatot, ahogyan a tájélménybõl feltöltõdött mûvész átformálja a világot. Nem olyannak ábrázolja azt, amilyennek látni, avagy láttatni szeretné. A képzetek és valós élmények, az absztrakt víziókba oltott konkrét utalások az elérhetetlen ideális állapotot csak jelölik: mert a – képzetekben megközelíthetõ – tökéletesség plasztikus eszközökkel való ábrázolása utópia.  Az elképzelt-létezhetetlen és a létezõ-elérhetetlen viszonya jelentkezik Maxim Dumitras tájképeiben. A lebegõ táj-pillangó átlényegül derûs pillangó-tájjá. A képzelt és valós közti átmenet küszöbe a megfoghatatlant mindig a másik oldalon láttatja. A küszöbnyi távolság ellenére a mûvész nem az átjárás lehetõségét kínálja, hanem a “kint is-bent is” állapot egyidejûségébõl adódó többszörös dimenzióban való jelenlét szinte transzcendens állapotát.  Vannak pillanatok, amelyekben a mûvész - és
talán
néhány beavatott - számára egy pillanatra
a
fogalom anyagszerûvé válik; a
beteljesülés
ritka és egyedi pillanatai ezek.
 A mûvész minden érzékszervével érzi a tájat: a tájak zenéjét egyszerûen lejegyzi a kép aljára, a tájban a szõttesek archaikus motívumaiban a nõ jelenik meg. Alaposabb szemlélõdés - elmélyülés - folytán derül ki a totálisnak hitt szimmetria - a tökéletesnek hitt világ - látszólagossága. E nyelvi metaforának a Maxim Dumitrasnál tapasztalt képi megfelelõje teszi õt mesterévé a teljes szubjektív tér és idõ ábrázolásának.  Maxim Dumitras figuratív elemekre is utaló nonfiguratív festészete a valóság-konkrétum viszonyait önti oly módon metaforákba, hogy hangulatingadozásai ellenére is alapvetõen derûs marad. Szöveg: Tóth Éva Fotó: Tóth Szabolcs |