248 éve, 1757. február 3-án született Kitaibel Pál, természettudós, egyetemi tanár, a Kárpát-medence "tudományos felfedezője"

Egy Kitaibel-levélből
Érdemes kiemelnünk néhány mondatot egy olyan Kitaibel-levélből, amelyet Sadler Józsefhez, a zempléni gyűjtőútra induló fiatal kutatóhoz írt:

"Az Ön előttem igen értékes levelére csak most tudok válaszolni,mert 3 hét óta naponta annyi vért veszítettem, hogy az aléltságtól alig voltam képes állapotomat leírniés orvosomtól tanácsot kérni. ...Nagytornya mellett az újhelyi postamester ércek után kutatott. Az aknákban és a hányókon grafitot és antracitot láttam, ezekből és az ott található kőfajtákbólis szeretnék néhány darabot. Metzner fizikus úr, akit nevemben üdvözölni kérek, a legjobb útbaigazítást adhatja. ...Röviden, engem és bizonyára Önt is minden érdekel aminek hazánk megismeréséhez köze van, és Ön nagyon lekötelez,ha nekem minden szikláról, hegységből, kőbányából összegyűjt valamit. Dr. Kitaibel, Arács, Aug. 7. 1816."

E késői levél is szemlélteti, hogy a kutatóutak sokágú emberi kapcsolatokra épültek, barátságokat alakítottak kiés erősítettek meg. Kitaibel levelezésben állt kora legjelentősebb hazai és külföldi természettudósaival (Diószegi, Benkő, Baumgarten, Rochel; az osztrák Schultes; a német Wildenow, Klaproth; az angol Townson, stb.), valamint számtalan amatőr természetkutatóval. (Andrássy Péter-Hoczek László: Kitaibel Pál és a soproni tudományos közélet)

Munkássága
A pesti egyetem jogi, majd orvosi karán tanult. 1785-ben orvosdoktorrá avatták, de ezzel a tudománnyal többé nem foglalkozott. Még hallgató korában, 1784-ben az egyetem botanikai és kémiai tanszékén Winterl Jakab professzor tanársegédje, majd adjunktusa lett. 1802-ben pedig egyetemi tanárrá nevezték ki. 1807-ben a Winterl által alapított pesti botanikus kert igazgatója, majd 1810-ben a tanszék szétválasztása nyomán a botanika tanszékvezető professzora lett. Az előadási kötelezettségek alól azonban felmentették s így fejtheti ki sokoldalú tudományos munkásságát.

Legmaradandóbb alkotását a botanikában érte el, de jelentős kémiai munkássága is. Vizsgálta ásványvizeinket, összetételüket, sőt gyógyhatásukat is, ezáltal a hazai balneológia úttörőjének tekinthető. A hazai ásványvizekről szóló poszthumusz műve, a Hydrographia Hungariae (1829) ma is forrásmunka. A magyar flóra legnagyobb úttörő kutatója és feltárója volt. Botanikusi munkásságát az egyetemi füvészkertben kezdte: lerakta az egyetemi herbárium alapjait, gyarapította és rendszerezte a kert állományát. Ezek után Winterl professzor javaslata alapján, a kormányzat megbízásából megkezdte országos gyűjtőmunkáját. 1792-1816 között, Erdély kivételével egész Magyarországot beutazta, bejárta, miközben kb. 20000 km-nyi utat tett meg és begyűjtötte az ország flóráját. 1795-ben megismerkedett Waldstein Ferenc gróffal, aki mindvégig munkatársa, barátja és anyagi támogatója volt. Együttműködésük eredménye s egyben főműve Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae címmel 1799-1812 között Bécsben jelent meg latin nyelven, három díszes kötetben, 280 színes rézmetszettel illusztrálva. A begyűjtött gazdag herbáriumanyag 15000 lapnyi hagyatékát Jávorka Sándor dolgozta fel 1926-1936 között. Az egyetem megbízta a teljes Flora Hungarica megírásával, de ebben korai halála megakadályozta. Gazdag képírásos anyaga részben a Nemzeti Múzeum kézirattárában még ma is kiadásra vár. Eddig csak részletek jelentek meg Schuster János, Kanitz Ágost és Gombos Endre közlésében. A Nemzeti Múzeumban elhelyezett ásvány- és kőzetgyűjteménye, melyről Jónás József mineralógus, múzeumi őr 1819-ben katalógust készített, 1956-ban elpusztult.

Országjárásai közben ásványokat és kőzeteket is gyűjtött és mint kora kiváló kémikusa, ásványanalízist is végzett. Itt kapcsolódott be neve a magyar ásványtan történetének a tellur felfedezésével kapcsolatos fejezetébe. A tellurnak, az egyetlen erdélyi magyar elemnek a felfedezése, ma is vitatható története a hazai ásványtannak. A tellurt, Müller F. József bányamérnök-mineralógus, mint az erdélyi bányászat vezetője fedezte fel elsőként 1783-ban, majd tőle függetlenül Kitaibel Pál 1789-ben. Ezek után Müller felfedezésének ismeretében M. Klaproth német vegyész írta le az elemet és nevezte el tellurnak 1798-ban. A kibontakozott prioritási vitában végül is Kitaibel Pál hivatalos nyilatkozatban elismerte, hogy az elemet Müller F. J. fedezte fel. Így két magyar, ill. magyarországi tudós felfedezését egy harmadik, külföldi tudós határozottabb fellépésével tette magáévá. Nem egyedülálló esete a magyar tudománytörténetnek.

Alkalma nyílt az 1810. évi móri földrengést Tomcsányi Ádámmal, a pesti egyetem fizikatanárával együtt tanulmányozni, és észleléseiket közösen publikálták Dissertatio de terrae motu ... című munkájukban 1814-ben. Ez a mű az első hazai földrengési monográfia, mely a világ első földrengési térképét tartalmazza, ahol a szerzők a nemzetközi irodalomban elsőként alkalmazták az úgyn. izoszeiszta vonalakat. Végül említésre méltó Kitaibel Pál tudományszervezői szerepe és törekvése, ugyanis ő a természettudományi társulati gondolat egyik hirdetője volt. 1802-ben, Plan zu einer Ungarischen Gesellschaft für Naturkunde, Ökonomie und Medizin címen egy természettudományi társaság tervezetét terjesztette fel Bécsbe, de tervét a kormányzat elutasította. Terve néhány évtized elmúltával megvalósult a Magyar Természettudományi Társulat 1841-ben történt megalapításával.

Sírja az egykori, a mai budapesti Nyugati pályaudvar helyén lévő, temetőben van. Az építéskor megfeledkeztek róla!

* Szathmáry László: Kitaibel Pál mint magyar chemikus, (Magyar Gyógyszertudományi Társulat Évkönyve, 1931.),
* Gombocz Endre: A magyar botanika története, Budapest, 1936.,
* Jávorka Sándor: Kitaibel Pál, Budapest, 1957.,
* Réthly Antal: Kitaibel Pál úttörő geofizikus, (MTA biológiai csoportjának közleményei, 1958.),
* Szabadváry F. - Szőkefalvy-Nagy Z.: A kémia története Magyarországon, Budapest, 1972.

Forrás:
[Csíky Gábor, Priszter Szaniszló, Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Better Kiadó, Budapest 1997., 463-464 o.]
[Neidenbach Ákos, személyes közlés]