|
A századik kiállítás
A Pannónia Med Hotel jubíleumhoz érkezett, kerek számhoz, amit meg kell ünnepelni. A Pannónia Hotel megújulásával egyidejűleg kiállítási teremmé, Pannónia Galériává avanzsált első emeleti teremben immár a századik kiállítást szervezték meg annak történetében. A kiállítás anyaga a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak pályamunkái, melyet a Med Hotel pályázatára nyújtottak be. A mecenatúra korai és becsülendő képviselője a Szilágyi házaspár, akik nagylelkűen biztosították sokak előtt a lehetőséget, mikor a megfelelő hely immár lehetőséggé, forintosított tőkévé vált a múzeumok kezében, amikor még egyáltalán nem volt biztos (és biztos-e most egyáltalán?), hogy megéri.   Az ünnepi alkalomra szívesen emlékezett a szálloda tulajdonosa, a város megjelent polgármestere és a kiállítást megnyitó dr. Beke László, az MKE tanára. A nagy érdeklődéssel jellemezhető pályázat eredményességét jelzi, hogy az eddigi kiállítóterem a munkák bemutatására szűknek bizonyult, így azokat az emeleti galérián, annak falán és paravánokon mutatták be. A kiállítás annyiban is hűen tükrözi az elmúlt 99 alkalom keresztmetszetét, hogy vegyes, a művészeti, szemlélő személyenként is jobbra-balra tolt Gauss görbe kiadja az átlagot.  A kiállított művek többsége érdekes, elgondolkodtató. Mindenképpen örvendetes, hogy a látvány egésze összefoghatatlan, s azzal lehet a legtalálóbban meghatározni, hogy a kíméletlen egyéniségre-törekvéssel jellemezhető a legáltalánosabban a fiatal alkotók iránya. Skatulyákat pedig felesleges felállítani: mesterségesek és csak időlegesek. Persze azért vannak közös vonások, melyeket szívesen kiemel, szívesen összegez kizárólag rá gyakorolt hatásként a látogató. Az első talán az, hogy a régóta ledönteni kívánt tabuk mára már nem léteznek: gyakorlatilag minden az eredményességet szolgálja. S itt talán némi különbség tehető abban az alkotók között, hogy kinél-kinél milyen arányban szerepelnek a tudatosan alkalmazott eszközök, a tisztán meghökkentésre szolgáló külcsin, agresszivitás, és kiknél dominál a mondanivaló. Hogy mi a mondanivaló? Igen, éppen az, hogy a fiatalok semmiről nem úgy, nem hagyományosan gondolkodnak. Arról szól a kiállítás, hogy meglehetősen szabadon, szabadosan, de nagy többségben kritikusan, irónikusan, szarkasztikusan ábrázolnak.  Kicsit félelmetes az a tudatos, minden hagyományt irtani igyekvő negálás, "nagytakarítás", ami a munkák többségében tetten érhető. S vajon hova rejtették el az alapokat, amire majd a falak épülnek, ahonnan el lehet indulni, vagy Archimedészként, szellemi divatként majd emiatt kell mindig a hiányra hivatkozni, hogy a tehetetlen tömegnek mozdulnia se kelljen? S ha az irónia valóban tartalmaz humort, ha valóban érezhető mindemellett a javító (szörnyű újmagyarsággal:jobbító?) szándék, akkor még kellemes is lehet a meglepetés, a gyengéd mellbevágás. Ahol azonban a kritikus megjelenítés mögött csak a semmi tátong, onnan (gondolom, elsősorban a magamfajta, koros és konzervatív látogató) visszaretten, és a következő vászonhoz lép, hátha ott mást talál, valamit, amire ráismer, ami mond valamit. Valami bíztatót, talán önámítót, hogy azért is élt, hogy a másiknak ne kelljen a képzeletbeli nulláról kezdenie. Mindez azonban csak naív vágy. Ha van katarktikus tartalma ennek a művészetnek, akkor azt nem a hagyományos képzőművészeti látogatókra méretezték, legfeljebb a szakírónak lehetőség, aki a sikeres értelmezésen keresztül részesülhet a katarzis "önellátó", (mondjuk inkább: önkielégítő?) formájában.  Mert írni tényleg van miről. A kukkolós dobókockaimitáló multimédiától a pánztárcarágó szoborig. A vizet csöpögtető plexibe zárt párásított szobortól a hyperrealista látszatot keltő (és ezért mesterségbeli tudást feltételező) pár-kép képpárig. Kompozíciók, naiv-szerű figurálistól invazív nonfiguratívig minden, ahogyan az Egyetemen kívül is szokás és divat, s mind-mind arra vár, hogy egyetlenként, még-nem-voltként, pótolhatatlanként felfedezzék. Talán arra is, hogy mihelyst felfedezték, önként rabságba vonuljon a halhatatlanok konzervatív galériájába, megkövesedve és fennmaradva az utókornak, a látszatlázadások eseménytelen hétköznapjaiba, miközben a külső maradt a top-rongy, s most már egyben van kép és festője. De akkor, s csak akkor, ha ő lehetne az egyik egy, ez is megváltozna.  Nehéz elképzelni, hogy mindüket csak a pályázat díjai hívták volna a megmérettetésre, a közösködésre, az összehasonlítás kegyetlen-kiveséző alkalmára. (Ez alkalommal díjakat is osztottak, s ha a Galéria sajtófelelősétől megkapjuk, a cikkhez toldva azonnal közzé is tesszük a névsort.) De itt vannak mind a művészjelöltek, s felmérhető, hogy honnan indulnak, hogyan alkalmazkodtak a környezethez, a kimondatlan elvárásokhoz, miféle minimalista-maximalista fölénnyel szemlélik mindazt,ami körülöttük történik? Megváltozik-e mindez az idea, ha szebb, empatikusabb, pacifistább, világmegváltóbb magyarázat születik, egyszóval megöregszenek-e? Igen, ha lesz idejük, ha kapnak rá időt. Igen, a mecenatúrának már csak ez a sorsa. Feláldoztatik, miközben újságcikkek és riportok lesznek belőle, s neves névtelenségben majd egyszer könyvbe, művészettörténetbe is - szerencsés esetben - bevonul. Szerencsejáték? Nem, több annál, esély a reményre, hogy segít embernek maradni a művészet segítségével, sőt néha annak ellenére is, már csak azzal is, hogy bemutatta egy hely, egy idő, egy közösség állapotát. - DI - |