CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: Lélektől lélekig

2004. február 28., szombat 19:11


Hatalom-függőségben

Hatalom-függőségben

Lk 4.1-13 Jézus a Szentlélektől eltelve elment a Jordántól, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor így szólt hozzá a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. „Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét! Hisz írva van: Angyalainak parancsolta felőled, hogy oltalmazzanak, és: Kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Miután a sátán minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust.

Vajon találni-e olyan embert, akiről elmondhatjuk, hogy egész ismert életének cselekvései iránya egyáltalán nem ő maga? A szentté avatottak között találunk olyanokat, akik életük jó részét teljesen másoknak áldozták. Ha ma mégis találkoznánk ilyennel, akkor, amennyiben össze szeretnénk hasonlítani Jézussal, már csak egyetlen dolgunk van: vizsgáljuk meg, hogy milyen lehetőségek között élt, mit tehetett volna ahelyett, hogy mások javára éljen? Mit tehetett volna sikeresen a saját érdekében?
Nem tartok túlságosan attól, hogy Jézus sok "konkurrenciáját" fedezzük fel magunk körül.
A kísértések, a pusztai megkísértés irányát, formáját, körülményeit már nagyon sokan elemezték, kis könyvtárnyi irodalom áll az elmélyülni szándékozók rendelkezésére. Arról mintha egy picit kevesebb szó esett volna, hogy a sátán cselvetése minden esetben arra irányul a történetben, hogy Jézus isteni hatalmát ne mások, hanem a saját érdekében használja fel.
Nemrég hallottam - ki mert volna korábban nyíltan erről beszélni? -, hogy a legnagyobb kísértés a hatalom: ha egy ember mindenről le is tud mondani, akkor erről az egyről biztosan nem. Nem kell túl messzire mennünk ahhoz, hogy olyan személyeket találjunk a politika berkeiben, akiknek anyagilag már nem sok újat tud nyújtani a világ. Ami az emberek (itthon!) több, mint hatvan százalékának csak távoli álom, a meggazdagodás, mely a dolgok természeténél fogva elérhetetlen, mert a gazdaságnak minden pillanatban adott a keresztmetszete, az többeknek ma már nem sokat jelent. Ekkor fordulnak a hatalom felé, s ehhez természetesen megfelelő logót, érveket, tetszetős magyarázatokat fűznek.
Sokan vannak, jogosan, s a gyakorlatot látva az esetek többségében magam is azokhoz csapódom, akik a hatalom bármely formájának (legyen az egyházi vagy világi, de függő) birtoklásában a kábítószer, a legyőzhetetlen és nehezen kielégíthető vágy eszközét látják tapasztalják ill.gyakorolják. Ezért válik olyan esetlegessé, olyan összemoshatóan kritizálhatóvá mindaz, aminek szolgálnia kellene ahelyett, hogy ha nem is közvetlen egyéni hasznot hajt, de a hatalomvágy kielégítését szolgálja.
Jézus mindent megtehetne, és mégsem teszi. Nem azért, mert messiási-isteni "kötelessége" ellentmondani az bukott angyalnak, hanem azért, mert csodálatosan, az isteni mindenhatóságra expolálja a szent páli szavakat: mindent megtehetek, de nem minden használ nekem.
A nagyböjt a világban, de az emberek lelkében is mindig egyfajta szomorúságtartalmú kontrasztot jelent az egyénre visszahatóan az emberközpontú farsanggal szemben. Az állapot, gyengébb esetben a "hangulat" nem mindig a bűn és következménye, de az, hogy nyilvánvalóvá lesz az énközpontú élet tarthatatlansága, pedig az ember "természetének" ez felel meg. Már a kezdettől fogva megzavarja két dolog: az egyik a világi élet végessége, a másik pedig, a fontosabb, hogy be kell látnia: nem lehet természetes folyásában hagyni a dolgokat, mert attól függetlenül, hogy hisszük-e, a természethez más is hozzátartozik: Istennek éppen érdekünkben kiirthatatlan olyansága, aki nem magának szánja a kenyeret, nem világi hatalmat vindikál magának, de annak a jogát, hogy megmutassa: sohasem önmagunkért, mindig csak másokért érdemes élni.
- DI -