|
Vigasztaló
Vigasztaló
Amikor a temetők megtelnek élettel, és az emlékezés virágaival, meggyújtjuk a mécsest, és lehajtott fejjel megállunk szeretteink sírjánál, kicsit rájuk, és kicsit magunkra is gondolunk. Mi jöhet a halál után?
Hol találhat megnyugvást a gyászoló, hol lelhet enyhülést az, aki retteg a haláltól?
Emlékszem, kilenc éves koromban gyakran gyötört esténként a halálfélelem. Nem mertem elaludni esténként, mert féltem - egyszer csak nem ébredek fel többé.
Mikor szüleimet kérdeztem, hogy vajon minden ember meghal-e, persze megkaptam rá az igenlő választ. Hozzátették azt is, hogy a gyerekek nem halnak meg. Meghalni csak az öreg emberek szoktak.
Ez nem nyugtatott meg, eszembe jutott Nagypapa és Nagymama, akik egymás mellett ültek a sötétedő szobában, és néha így szóltak egymáshoz. Ha én mennék el előbb, papa, ne felejtsd el… Aztán vitatkoztak, hogy vajon mi lenne jó, talán az, ha egyszerre szólítaná őket magához a Jóisten, hogy egyiküknek se kelljen egyedül maradnia.
Ezeket a szavakat még kisgyerekként mélyen elraktároztam az elmémben, bár jelentésüket nem fogtam fel igazán. .
Aztán tízévesen nem tudtam megérteni, vajon hogyan tudnak a szüleim együtt élni a halál gondolatával? Ők nem félnek tőle? Meg is kérdeztem anyámat, hogy mit tegyek, és ő ezt válaszolta: Nem szabad gondolni rá.
Valami vigasztalót ebben a kérdésben csak a Nagymama mondott, aki a Mennyországról mesélt nekem. ahol Jézus a király és mindenki boldog. Álmot is láttam akkoriban, emlékszem jól. Álmomban, a Mennyben jártam, amit mesekönyveken felnőtt képzeletem királyi udvarnak képzelt, hercegnőkkel és grófkisasszonyokkal, akik csodaszép ruhákban sétálgattak. Én is ott voltam köztük, világoskék ruhában.
Az álom után boldogan ébredtem fel. Ha halálunk után ebbe a szép országba kerülünk, nem kell félni a haláltól - mondtam Nagymamának, aki egyetértően bólogatott.
Az emberi elme és tudomány sötétben bolyong, amikor az öröklét birodalmába keres útmutatót. Csak Isten szava, az élő Ige adhat választ a mulandóság borzongató valóságától megérintett szívünknek.
Mikor felnőttként elfogadtam, hogy Jézus kereszthalála révén nekem is örök életem van, megnyílt előttem a Biblia értelme, s átélhettem Isten kegyelmének erejét,
Jézus azt mondta tanítványainak, amikor búcsúzott tőlük: Az én Atyámnak házában sok lakóhely van. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. Másutt így szólt: Békességet adok nektek, az én békémet hagyom rátok. Nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.
Jézus mennyei lakóhelyet készített az őt szeretőknek. Mindenki bemehet, aki kinyitja a szívét előtte, és megvallja, hogy szüksége van Rá, az Élet Urára. aki feltámadt, és legyőzte a halált.
H. E.
|