|
Kodolányi László szobrászművész a Körmendi Galériában
A Körmendi Galéria szeptember 13-án megnyitott négy kiállításából kétségtelenül az egyik meglepetés Kodolányi László kiállítása. (A pincei kiállítóhelyiségben látható.)  Nagyon megtévesztő és félrevezető lenne, ha az olvasó legyintene a tárgyszerű bevezetés elolvastával, miszerint Kodolányi vashulladékot dolgoz fel, abból állít össze szobrokat, kompozíciókat. Ilyen jellemzőkkel felruházható kiállítást ugyanis már többet láthattunk, és valljuk be, színvonaluk nagyon is változatos volt. Láttunk totemoszlopszerű megoldásokat másutt is, itt mégsem az jut elsőként szó szerint az eszünkbe még az esetleges formai hasonlóságok alapján sem Mi akkor az, ami Kodolányi munkáit kiemeli ebből a divat-irányzatból?  Talán az, hogy itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a rozsdásodó vasdarabnak a megtalálója a fantáziája révén többet lát meg benne, mint az, aki azt kihajította, hanem kombinácóban, újra-szült formai-tartalmi együttesben jelennek meg a tárgyak. S ez nemcsak azt jelenti, hogy nem egy egy tárgy formai hasonlóságát használja fel a művész, de számos kiegészítővel egy teljesen új egységet teremt, melyből következmény nélkül nem emelhető ki annak egy darabja sem.  A kísérő füzet tanúsága alapján Kodolányi László szobrai rendkívüli mértékben alkotnak szerves egységet a tájjal, amelybe belehelyezték. Esztétikailag sem "környezetszennyezők". Mégis meglepetés ezzel együtt, hogy önálló műtárgyként, csoportosan kiállítva sem kérdőjelezhető meg az alkozói szuverenitás és a tárgyi önállóság. Míg más, hasonló jellegű kiállításokról nem mondható el, itt nem "zavar" a tárgyak, alkotóelemek eredete. Teljesen új életet kapnak az összeszerkesztett, feldolgozott motívumok. Nem jut eszembe, honnan is származik az ásó, a csákány, az írógép szerkezeti része, hiszen a tárgy "átlényegül" új eszközzé válik: nem lepődnék meg, ha akár az alkotó maga öntötte volna ki. Fogalmazhatunk úgy: természetes és szükségszerű a jelenléte.  Mivel a kiállítás megtekintésekor csak mi voltunk a teremben, így nem állíthatom, de biztosra veszem, hogy a látogatók valamiféle - legalább belső - mosollyal az arcukon járnak körbe és távoznak Kodolányi László tárlatáról. S talán ez az egyik, ha nem a legfőbb titok. Kodolányinak ugyanis humora van, egyéni humora. Nem, egyáltalán nem vicces, "csak" humánus, aki felfedezte, hogy az ember képe minden tárgyunkba beleégetődik, belőlük ez ki nem veszik, ha ki is dobjuk, csak elrejtődik, s ez még akkor is kibányászható, ha megúnott tárgyainkat már csak az ócskavastelepek dombjain szemléljük.
|