|
Idegen nyelven is magyarként
Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knézich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westenburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Schweidel József, Kiss Ernő.  Hányszor olvastam, akár évenként is a névsort, az "Aradi tizenhármat"! Sajnos, kívülről az iskolában nem tanították meg velünk, így most is olvasnom kell, hogy ki ne maradjon egy-kettő közülük. Ami állandó volt mindig is bennem, az a csodálkozás, hogy mennyi idegen név van közöttük, s ha jól tudom, volt a magyar szabadságharc miatt kivégzettek között olyan, aki még magyarul sem tudott. Mi hozta össze őket, a saját hazát teremteni szándékozókat egy olyan vérközösségbe, ahol a számukra legdrágábbat is adni tudták? Tudjuk, hogy közel sem maradtak egyedül; emléküket a kivégzés napjától elevenen ápolta a nemzet, és közös kincsünk valódiságát még a legosztottabb időkben sem vonta senki kétségbe. Tizenhármuk vére (is) közösségben egyesítette a magyarságot, talán azóta sem látott arányban. "Példát statuáltak rajtuk keresztül", azaz jelképek voltak ők, kiemelt egyének a nagy tömegből, akikkel együtt küzdöttek egy közös célért. Megjelenítették a közösséggé vált országot: a Habsburg uralkodóház és Haynau a magyar nemzetet, az önálló és tevékeny magyarság gondolatát akarta kivégezni Aradon. S ha végigtekintünk az azóta eltelt időn, azt kell mondanunk, hogy nem volt teljesen sikertelen a próbálkozás: talán egyetlen vezetőnek sem sikerült 1849. óta ilyen arányban tevékeny egységgé összekovácsolnia Magyarországot. 2002. október 6-án arra gondolok, azért imádkozom, hogy a drága díjért valósuljon meg mégegyszer az az egységes ország, amely nem fél befogadni saját anyanyelvű fiait, sőt más nyelvűeknek is hazája lesz, melyért másnak is érdemes élni, s ha szükséges, meghalni. - DI - |