|
Végh András 'Tépett világ'-a
A Hajnóczy Házban június 29-én nyílott meg Végh András Munkácsy-díjas festő kiállítása. A termeken végigvonuló látogató elé egy különös, mindenképpen egyedi, mégis típusos, modern "életérzésű", valamiképpen elidegenedett világ tárul. A címet is egy képcímből kölcsönöztem, mely magyarázatot ad a látogató egész-érzésére. A mindent erős kritikával, karikírozva rajzoló-festő művész - a modern festészet sok más alakjához hasonlóan - az esztétikumot nem a szépség klasszikus formáiban keresi; még az is majdnem bizonyos, hogy szépet nem is akar (nem is képes?) elénk tárni.  Nem tudni igazán, hogy miért kellett gyökereiben és retrospektíve a polgári világ együttélési eszményét így negálni, az azonban bizonyosnak látszik, hogy infantilis módon más, mint karikatúra, mint groteszk nem is jut az alkotó eszébe ezekről a momentumokról. (A kiállítás első kérdése bennem: mit tud az adni a szabadosságon kívül, aki érték helyett értéket nem tud állítani, csupán kritizálni? Mesélik az egyik külügyminiszterről, hogy mivel mást alig-alig válaszolt, gyakori szójárása miatt elnevezték Miszter Nyet-nek.)  Az idő - és ne legyünk szerények! -, az általunk is megtépett világ, melynek labirintusában otthonra és szépségre, értékre nem lel a szemmel láthatóan kétségbeesetten kereső, számára csak perifériás élethelyzeteket és valami melankolikus humorú visszavágyódási szituációkat kínál. Érdekes, hogy mégis a vágy kiölhetetlen, hogy hagyományos szavakban, elfogadott, de főleg divatos verbális-párhuzamos "Igazmondó" (szintén képcím, csak németül) közlésekben tárja elénk a szétcibált világot Végh, az ideált a mulatók, műtermek, ablakok, sikátorok, az okkult, az extrovertált és az antik előtti világ primitivizmusait imitáló kesernyés, formaváltó amőba-alakjain keresztül prezentálva.  Hogy ismétlődik a világ? Hogy kapásból négy-öt mestert tudnánk felsorolni, akiknek munkájára több, mint rezonál a - mondjuk így - újrafogalmazott, átírt, átfestett művek jó része? Igen, az eredetiség utáni hajsza óhatatlanul visszanyúlásokat eredményez az immár klasszikusokhoz. Úgy látszik, a kérdések maradandóbbak, mint a válaszok. A kaland pedig vonzóbb, mint a tanulság.  Ne keressük tehát a kiállításon a klasszikus értelemben vett szépet, inkább gondolkodjunk el azon, hogy mi a saját eszközeinkkel vajon milyen kontrasztot tudunk felmutatni? Ha igenlő a válaszunk, ha van alternatívánk, akkor valakiknek hálásaknak kell lennünk, akik a világ képét egységesebben, talán összeférceltebben adták át nekünk, ha nem, akkor azt hiszem ideje nekiindulni a kutatásnak.  Ameddig pedig megérkezünk, érdemes a képek részleteinek tanulmányozásában néhány folt, néhány forma harmóniájának örülni, mely az alkotónak megmaradt (melyet saját magának összerakott) a tépett világ puzzle-jából. - DI - |