CyberPress.Sopron

Hamlet és Don Quijote emberi tulajdonságainak összehasonlítása és teológiai értelmezése

Ismert alkotók és ismert művek: Shakespeare és Cervantes, ugyanabban az évben adta ki mindkettő egy-egy művét: a Hamletet és a Don Quijote-t.
    A két irodalmi alakban megtestesült világlátás két különböző formáját, emberi világszemléletek, viselkedésmódok két szélsőségét – amelyek között kis önismerettel minden ember magára lelhet – mutatta be Gabnai Sándor evangélikus lelkész, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Soproni Szervezetének múlt szombati rendezvényén, a soproni Wrenkh Ede közösségi ház Jezsuita termében.
    A többnyire római katolikusokból álló hallgatóság előtt az evangélikus lelkész színvonalas előadása ökumenikus jellegét nem elsősorban az adta, hogy részletes elemzésében Ravasz László református teológus tanulmányára támaszkodott, hanem sokkal inkább az, hogy az ismert irodalmi alakokban mesteri vonásokkal megrajzolt emberi viselkedési minták, Istenhez, önönmagához és embertársakhoz való viszonyulások – tudomást veszünk róla , vagy sem – egyetemesek.
Hamlet és Don Quijote.
    Kik ők? Királyi vér csörgedez Hamlet ereiben, különös kiváltságokkal rendelkező személy, viszonyulásaiban cinikus lélek, tele gőggel iróniával, feszült, depresszív, ideges természet, a középpontba való kerülés kényszerétől űzött. A jövőt szemléli, abban él.
    Don Quijote a múltban él, képzelt világban, életében a tapasztalat jelentőségét veszti.
    Mindkét szereplő életében alapvető a valóságra eszmélés metamorfózisa keltette változás.
    Hamlet, amint a "díszletek mögé lát" arra eszmél, hogy az egész világ romlott, Don Quijote a múltba menekül, eszményei realitásukat vesztik. Az egyik depresszív, valamint a másik skizoid, különös pszichológiai jelenségeit adják az irodalmomnak és teológiának.

Környezetükre, pedig, az emberi természetük által különböző módon hatnak: Hamlet a ráeszmélő típus, aki felveszi a harcot a világ ellen, de csak a folyamatosan meddő "tenni-akarással", aki a lehetetlennek és menthetetlennek tartott világ kérdéseire, végül is csak a bosszú eszközét találja; Don Quijote, a folyamatosan ideálokat kergető, túltengő önbizalmában, impulzív és azonnal, túlbúzgó cselekvő ember.
    Így rajzolódik ki a tettek nélküli meggondolások és a meggondolások nélküli tettek embere: a két szélsőséges embertípus.
    Hamlet, aki mindent tudott, mindent ismert, minden hatalommal rendelkezett csak szeretet nem volt őbenne, ezért alkotni sem tudott, és Don Quijote, a valóságtól elszakadt, eszményeken túli – mindennapok realitásaitól elszakadt – hit, álomvilágba menekülő figurája, aki a ma gondjaitól menekülve, annak lehetőségeit nem tudja használni.
    Mi az előadás tanulsága és mi a dolgunk?
Ravasz László szerint: "Látni a valóság poklait, de mégis igyekezni megjavítani azt; ismerni az emberi alapvető bűnt, és mégis hinni az emberekben; megragadni az eszményt és a lelkiség rezdüléseit, és azokat életté és gyakorlattá változtatni: íme ezek azok a dolgok, földi szabályok, itteni boldogságunk titkai, amelyeket sem a dán királyfi, sem a búsképű lovag nem ismert fel és nem tudott. Ezért állnak ők ketten az élet útjának szélsőjobb és szélsőbal felén, mint két hallgatag, de sokat jelentő édenkerti tilalomfa. Ezért lett Shakespeare és Cervantes az elrettentés két legkitűnőbb igehirdetője."