|
Mondta (ismét) Can Chi fu
Mondta (ismét) Can Chi fu
Miután már hallottál a nagy kínai tanítóról, Can Chi fu-ról, aki Tibet hegyeinek lábánál sétálva tanította az olyan reménytelen tanítványt, Cre Tenin ce-t, akár rá is térhetnénk a következő sétára. (Talán még nem árultam el, hogy Can Chui Fu eléggé keverte az időt, államformát és még sok egyebet, és peripatetikus tanítást használt, ami ugye némi fogalomzavarra is utal.)
A tanítvány - egy elég meredek kaptatón - lihegő mesterét az emberek közötti különbségről faggatta.
Can Chui Fu ilyenkor megállt, keresett a séta helyett leülésre alkalmas követ, majd rövid lihegés után adta elő az alábbi történetet.
- Valószínű, hogy a görögök messzebbre is elkerülhettek, mint ahogyan ma ismerjük, bár lehet, hogy egy nyugati ásatáskor történt a dolog, és én csak a hírét hallottam. Tény, hogy előkerült egy tekercs, amin Aesopus egy történetének töredéke állt, kicsit hiányosan ugyan, de talán rekonstruálhatóan. - A mester mindezt olyan komolyan mondta, hogy bárki elhitte volna, akár kínai, akár görög.
- Arról szólt a tanító történet - intette két ziháló légvétel között a kézzel-lábbal integető Cre Tenin ce-t -, hogy valamikor az állatok egy nagy közös erdőben éltek. Az erdő közepén csobogott egy friss vízű patak, és az állatok oda jártak inni rendszeresen, az esti órákban. A patak egyik oldalán a ragadozók szürcsölték az életadó vizet, a másik oldalon pedig a jámborabbak dugták a fejüket a vízhez, közben át-átpillantva a túloldalra. A patak elég széles volt, és biztonságot jelentett a szelíd őzeknek és nyulacskáknak.
Így ment ez nemzedékről nemzedékre, míg egy napon a szürcsölő leopárd átkiáltott a túlsó partra:
- Nem valami szépen isztok, halljátok-e? Aztán az meg végképp nem szép, hogy nem együtt iszunk, ugyanazon a parton, hiszen egy erdőben élünk, vagy mi a fene? (Ez utóbbi kitétel nem biztos, hogy szó szerint való.)
- De ha egyszer így szól a törvény, hogy ti ilyenek vagytok, mi pedig olyanok...- próbált ellenkezni az őzmama.
- Lári fári! Csak rontjátok a külső szemlélőben az erdőről alkotott összképet! - replikázott a leopárd.
- Erre egy nyuszi fogta magát, és átgázolt a vízen. A leopárd azonnal elkapta és szétmarcangolta. Már szinte teljesen el is tüntette, amikor hátrálni kezdett, nagy hasát szinte a földön húzva. Ekkor történt, hogy hirtelen megjelent felette valami fekete, és úgy szétnyomta, mint én ezt a poloskát - illusztrálta egyetlen jól irányzott csapással a mester a mondandóját, s a levegő megtelt egy összetéveszthetetlen büdös, átható szaggal.
- És aztán? - sürgette a mestert a tanítvány.
- Hogy-hogy aztán? A leopárdnak annyi, mert az elefánttal találkozott. Idáig tartott a tekercs, a többi elrothadt a föld alatt.
- De most mi lesz a tanulsággal? - kesergett Cre Tenin ce.
- Ahhoz már nem kell tekercs, hiszen több is van belőle - mosolygott a mester.
- Az első az, hogy mindenki maradjon a saját térfelén, mert a másik oldalon az egység ürügyén felfalják. Éppen ettől a különbségtől lesz összetett és árnyalt, tehát hihető az erdő képe. A másodikat pedig már biztosan te is kitaláltad, kedves, javíthatatlan tanítványom.
- Igen mester, azt hiszem tudom: nem jó nyúlnak lenni!
A szelíd mester halvány mosoly keretében vágta oda frissen talpalt papucsát Cre Tenin ce-hez.
- Nem, kedves fiam, a második tanulság így hangzik: a nyúl legyen csak nyúl a saját térfelén, de a nagyoknál mindig előfordulhat, hogy jön egy még nagyobb állat - merült bele az elmélkedésbe az öreg mester, miközben szelíden lehúnyta a szemét, és aprókat horkolt a meredek hegyoldal ritka levegőjéből.
- DI -
|