|
A demokratizmus csapdájában
Mégis egyenlőek lennénk különbözőségünkben?
Lk 4.22-30 Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia?” - kérdezgették. Így szólt hát hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, magadat gyógyítsd! A nagy tetteket, amelyeket - mint hallottuk - Kafarnaumban végbevittél, vidd végbe itt, a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy prófétát sem látnak szívesen a saját hazájában. S igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán.” Ezt hallva mind haragra gerjedtek a zsinagógában. Felpattantak, kiűzték a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt köztük és eltávozott.
 Ki merné megállapítani az okát, ki merné megsaccolni, hogy ami történik, az miért éppen vele történik? Ilyenkor döbbenünk rá, hogy egy demokratikus társadalomban voltaképpen minden ember fejében van egy kis zug, ahol a társadalmi igazságtalanság és a teljes igazság helyett valamiféle falanszter bújik meg, azonos minőségű robotok együttesével, ahol, legalábbis "felfelé", ha valami történik az egyikkel, ha hiba - kijavítják, ha változtatás - a többinél is bevezetik.
A nem egyenlő sors, a nem egyenlő képességek (ha úgy tetszik, talentumok), a nem egyenlő anyagi lehetőségek mind-mind okok a felháborodásra vagy a kivagyiságra. Könnyen kimondjuk: "nem egyenlőképpen bánik velünk Isten, nem egyformán szeret".
A különböző sors és a különböző körülmények összekapcsolódnak, de nem megváltoztathatatlanul. Valami azonban mindig különböző lesz bennünk: az egyéniség, ami megkülönböztet mástól, ami egyedivé, utánozhatatlanná, éppen ezért értékessé tesz mindannyiunkat. Fő értékünk ez, mely magában hordja azt is, hogy kapcsolatunk egyéni az Istennel: Ő kezel mindannyiunkat egyenként, teremthető Vele egyszer-van kapcsolat. Éppen az, hogy velünk nem az történik (micsoda paradoxon!), ami a másikkal - még ha csoda is -, az az értékünk.
Tény, hogy a szomszéd zöldebbnek látszó füve ott nő előttünk, és az ő kertjében nem túr a vakond. És ez az igazság, a teljes igazság?
Az egyek, az egyenkéntiség minden értelemben üzenet, akár a megörökített példáról, akár a többi milliárdnyi, meg nem írt, "szürke" sorsról van szó, mely csak számunkra szürke, a másik számára tele minden pillanat történéssel és gondolattal, találkozással és kérdéssel. Mindenkinek a saját szintjén. (Minden alkalommal magam is átélem a gondolat okozta döbbenetet, amikor egyik ismerősöm mesélte, hogy elfekvő, magatehetetlen, halmozottan fogyatékos gyermekek "kapkodták le" a zoknijaikat, hogy a belépő gondozó-lány megvakargassa a talpukat, szeretettel.) Csakúgy értékesek a másik pillanatai, mint a mieink, még ha nem is látszik, még ha kvark-szerű momentumokat keres is a másik a világ más részein. Ha nem találja helyét az időben, ha nem találja helyét a Földön: egyszerűen fél.
A közös célról, a talentumok egyéni ismeretéről pedig még nem is beszéltünk!
Mégis egyenlőek lennénk különbözőségünkben?
- DI -
|