|
Rossz darab, jó előadás Karl Wittinger: Ismeri a tejutat?
Karl Wittinger: Ismeri a tejutat?
Rendező: Konrád Antal Többszörösen nem értem a Petőfi Színház ez évadbeli
darabválasztási elveit.
 A néző egy komikusan hatni akaró kerettörténetbe helyezett utánzatot láthat. Már filmen nézhette több variációban is a modern, azonosítókhoz kötött élet-azonosság elvesztését, és különböző erőszakossági szinteken azok megoldását. Ez a se modern, se régi, Rejtő Jenővel is összegyúrt valami senkit nem visz sehová. Ez a darab csak van. Társadalomkritikaként nem meggyőző, komédiaként szomorú és tragédiaként nevetséges. Először a nézőt kell sajnálnom, mert ő szenvedi végig. Nem tudja, milyen képet vágjon. Ez a darab valamiképpen mindennek a kritikája. Valós elemek keverednek egy szélsőséges, de komolyan nem vehető szemlélettel. Nem tehetek róla, nem szeretem a "megideologizálható" darabokat. Erről a darabról is lehetne kiváló, egymásba ágyazódó gondolatokat közölni. Szellemi kártyavár, ami csak addig biztos, amíg a színdarab tart, utána szétszórt lapok tömkelege. Akinek már építettek fel szeme láttára, füle hallatára hasonló logikai kártyavárat, az persze végighúzza az ujját az alapon és megállapítja, hogy zsíros, hogy (szellemileg) "csúsztatott". Az átlagember erre képtelen, bármi elhitethető vele. Ezért veszélyes, mert bármi belemagyarázható, bármivel megtölthető (magyarul üres). Jobban szeretem, ha a darabnak van ideológiája, ami lehet az enyém, tagadhatom, de mindettől függetlenül a darab lehet jó és lehet rossz.  Másodszor a színészeket kellene a színháznak megkövetnie, akik becsületesen megtanulták a szerepeket, de egyszerűsítve a színlap lényegében egy tavalyi szereposztást utánoz le. Megnevezésben a szerepek megfordulnak, a valóságban azonban ugyanazt játsszák. Unalmas is, nehéz is, nehezebb bármely klasszikus szerepnél, melyről a polgárok jó része még csak nem is hallott, tehát szükséges volna, de a szereplők se játszhatták ezen zavaros időkben egyiket sem. Nézzük ezen szellemi vesszőfutás után a valóságot!  A rendező, aki a színpadképet is megtervezte egyszemélyben, és a spórolás jegyében, aki bonivan(t)-i szerepkörben tavaly már bemutatkozott a soproni közönségnek, és jelenleg is egy színen levő operett szereplője, ugyancsak nincs irigylésre méltó helyzetben. Mit lehet egy ilyen mindenhez hasonlító, de semmiben nem olyan jó darabbal kezdeni? Halasi M. Zsuzsa jelmezei ugyanolyan kedvesek, semmitmondók, mint a darab. Amikor halálmotorosként megláttam a szereplők fején unokám bogárcsápjait rugón rezegni, volt egy enyhe késztetésem.De ezt nem folytatnám.  A rendezői koncepció - számomra úgy tűnik - eltüntetni az említett rosszul utánzott azonosságokat Madách-csal és kortalanná tenni a darabot. A színek bevezető vetített anmációi azt az általános szemléletet tükrözik, melyben a sokféleséggel szeretne bárki is teljességet ábrázolni, pedig tördeli, érthetetlenebbé és az időben kotyvalékká teszi - a vetített képek minőségétől függetlenül - a jeleneteket. Annál is érdekesebb a felfogás, mert a jelenetek (vélt) csúcspontjain megszólaló azonos zenei szignál jó lehetőségként mutatkozott.  A kétszemélyes darab immár összeszokottnak mondható szereplő-párosa remekel. Soha nem képzeltem volna a szövegkönyv olvasása közben, hogy így végig lehet játszani egy ilyen rossz darabot. Nyilván az, akit nem köt le a darab (nem levő) szellemi mondandója, még jobban becsüli Incze József nagyszerű, állandó színvonalú játékát és Nagy Gábor szerepváltozásait, melyek többségében remekel. A két színész mindent be tudna mutatni a rendező szándéka szerint - és többet, mint amit az író beleírt a színműbe - hihető formában. Egyszerűen nem szerencsés kézzel nyúltak Fortuna lehetőségei közé, amikor nevük kisorsolásra került. Talán majd legközelebb, egy új évad új szemléletében.
Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
|
