|
Hervay Zoltán kiállítása az Erdélyi Házban
Sajátosan kettős érzés kerített hatalmába, amikor június 7-én délután, Hervay Zoltán festőművész kiállításának megnyitója előtt beléptem az Erdélyi Kör Fövényverem utcai kiállítótermébe. Ugyanez a kettős érzés tart fogva most is, amikor az 1919-ben Sepsiszentgyörgyön született, a Bukaresti Akadémián 1939-40-ben, és a budapesti Képzőműveszeti Főiskolán 1940-46-ig tanulmányokat folytatott tanár-művész soproni kiállításáról írok.
 Bartók
Mindig is, minden kiállítás kapcsán az ember, a kiállítás kockázatával
a kitárulkozás, a meztelenebbnél is fedetlenebbé válás rizikóját
vállaló ember érdekelt a kiállított tárgyak mögött. A belső világ,
amely mindenkinek elvitathatatlanul a sajátja, amelyet tisztelnünk
kell, a személyiség által közvetített összetevői parancsolnak megálljt
a kritikusnak, mert nem ismerjük az azt kialakító pillanatokat és
éveket, mert mi is lehetnénk nagyon hasonlóak hasonló körülmények
között.
 Krisztus
A benyíló helyiségét is számolva három teremben kiállított tárgyak -
elsősorban olajképek - példás rendezettségben, a képek tudatos
konstrukciójával szinkronban követik egymást, és vezetik a tárlat
látogatóját a festő gondolatmenetében, nem sok kitérőt hagyva a
másképp gondolkodónak. Éppen ezért szuggessztív kiállítás ez, nemcsak
a szemet, de a szellemet is vezeti. A képek sajátos, egyéni, az
akadémikus és konstruktív festészet valamiféle keverékéből összeálló
sorozatán a fő helyen kiállított Mindszenty-portréra írt, a
bíboros-hercegprímástól származó gondolat vezeti végig, amelyben
börtönéveinek történetét kommentálva írja a mártír magyar főpap: "a
keresztény ősegyház vezeklője vagyok". Nem hihető, hogy a festő
részéről tudatosan választott idézet más lehet, mint ami bensőjében
megragadt, ami dominánsan öröklődő gondolati anyagként hat végig a
képek egyedi fejlődésén, alapvetően meghatározva azok tartalmát
is.
 Konstrukció
Kőbe és fába zárt portrék, világiak és szentek sorakoznak a falon,
formákba zárt szereplői az életnek. A lezárt formákba komponált
arcképek és gondolatok formákba szorulnak, és onnan nincs kiút. Nem
fénylik igazán az a csaknem minden képen megkomponált, a napfény
"helyett" felfénylő szűk kis fénysugár, mely az egyetlen remény a
vezeklőnek, a raboskodónak. Nem világít a kereszt sem, és nem világít
az antropomorfizált, többszörösen "átfordított" Szentháromság sem. Nem
ad fényt igazán a feltűnő színben megkomponált, következetesen
megfestett, de más formai elemekkel azonosan kezelt kereszt sem.
 Hit
Csak látszólag más a helyzet a belépőtől balra elhelyezett, tisztán
formákat tartalmazó képek esetén. Az első terem után nem adódhat más
gondolata a tárlat látogatójának, mint hogy magát - ahogy mindenki
mást is - belehelyezi ezekbe a formákba, melyek bonyolultságukban is
szigorúan és zártan komponáltak; a kiszabadulás lehetősége nélkül. |