Rovat: KultúrVáros
2000. szeptember 09., szombat 00:00
|
Kivel nem találkozott Szabados Árpád? A festő kiállítása
A Körmendi-Csák Kortárs Művészeti Gyűjtemény Templom utcai kiállítóhelyiségében ma nyílt meg Szabados Árpád Munkácsy-díjas festőművész, a Képzőművészeti Főiskola rektorának kiállítása. E szerény vélemény írója nem versenyezhet az előzetesben oly bőven kitárgyalt "új kép", a rajz, mint forrás, a "szétfeszülő dialógus", az "x formai és más alaptípus", a motívumok kontextusa, a metamorfózis és kombinációk szürke agysejteket versenyre felhívó új fogalmaival. Ehhez legalább egy elpazarolt élet kell, mely ebből él. Reklámban is van ilyen: egy új szlogen aranyat ér. Ha sikerül összekapcsolni embert-árut és kitalálmányt, máris tartós kapcsolat létesült, melyhez az is hozzátartozik, amihez semmi köze sem az embernek, sem az alkotásainak. Szellemi és manuális árukapcsolás: együtt eladható. Ér annyit, mint egy aláírás, sőt adott esetben többet is. Ha valaki elolvasta az ominózus jellemzést és utána horogra akadt, nem kell nagyon szégyellenie magát: mással is megtörtént ez. Bizonyára többen hallották az emlékezetes kabaré, paródia-jelenetet: "Hogyan NEM találkoztam Bartókkal?" Egy időben divat volt Bartók kortársának lenni, mindenki találkozott, mint egy nagy faluban, mindenkivel, aki ott lakott, s tudott mindent róla: hányas cipőt hordott, volt-e lábszaga, melyik inggombja akadt bele az orrába, amikor ujjával megtörölte... Vannak ugyanis a továbbadásnak nemcsak anyagi, kottafejekben, sejtekben, ráncokban továbbadható hagyományai. Aki csak ezt ismeri fel, az szegényebb mindenkinél, mert senki nem mesélt neki arról, hogy mi minden más is a hagyomány, mi minden más is a találkozás. Szabados Árpád - bántóan önleleplező módon - a Bartók sorozatban csak a modern kor formában talán újabb, de tartalmában semmi bővebbet nem mondó (éjszaka, éjszakai fények metál és a fémformák találkozása, asszociációra való szegényes lehetőség) Bartókról beszél. Ez a sorozat egy olyan felszínes megjelenítése a bartóki emberi egésznek, hogy ennél bármi naturális egy darabban - egy erdélyi szénaszál - többet mondhatott volna. Ahhoz, hogy ilyen felszínes, még az ötvenes évek lemezborítóin sem túltevő megjelenítés jelentse Bartókot valaki számára, az egyéni és elvitathatatlan joga. Az, hogy ezt közszemlére kitegye, ahhoz már a leganyagibb vonzatú vastag bőr szükségeltetik. Lehetne egy futó találkozás véletlen, botfül, olvasatlanság, műveletlenség és még sok mindennek a következménye. Emberi, maradandó, továbbadható vonzata - igazi, személyes találkozás híján - nem sok van. Annál keservesebb, hogy másik, a "Hölgyek" című kiállított sorozatában Szabados Árpád hasonló problámákkal küzd. A csupán feminin és masculin szimbólumokat, ezek kombinációit, tényleg vonallal és néhány festékfolttal megjelenítő művek láttán valóban el kell gondolkodnia a tárlatlátogatónak: ha a hölgy 2000-ben ezt jelenti egy művész számára, akkor mit várhat tőle az ábrázolt? Vagy a felszínes ábrázolás mögött mást kell keresnünk? Ismerethiányt? Élményhiányt? Magatartási zavart? Érzelmi sivárságot? Egy rossz kapcsolat kivetítését? Képtelenséget másra? Itt kevesebb a képi, megjelenítési probléma, jó kompozíciók... Ez a kiállítás a megismerés összes buktatóját felsorakoztatja. Ezek azok a szintek, melyek a sor elején állnak, de mögötte még messze visz a lépcső. Kár volt itt megállni, és főleg kár volt kiállítani! |