|
Egy cikk, amiből jóformán csak a címe maradt Si tacuisses...
Si tacuisses... A Kisalföld 2000. július 27-én megjelent számában a 6. oldalon, Sopronvármegye oldalán "Engedelmesség, szegénység, tisztaság" címmel jelent meg egy cikk a 2000 év történelme sorozatban. Hangzatos bevezetés után következik az írás, mely bátor hangvételű, a vélt igazság teljes birtokában. Mondják, hogy rossz érzés, ha nem olvassák, amit valaki arra szánt. Most már bizton hozzátehetjük: adott esetben már csak az lehet rosszabb, ha elolvassák. Akkor ugyanis kiderül, hogy a cikk írójának halvány segédfogalma sincs arról, amit írt. Lehet, hogy félrevezették. Lehet, hogy tudatosan vezették félre? Vagy az "egykönyves" ember boldogságával egészítette ki fantáziájából a tényeket, akár azok kárára? Aki ezek után lajhári "gyorsasággal" vádolná e sorok íróját, annak kedvéért kell közbeszúrnom itt egy rövid történetiséget ezen válaszcikk születéséről. A cikk készen volt augusztus 6-án (így jár, aki e nélkülözhetetlen orgánumot késve olvassa, rosszabbul pedig csak az, aki egyáltalán elolvassa!) Augusztus 8-án bevittem a helyi főszerkesztőhöz és kértem, hogy a nyilvánvaló tévedéseket SAJÁT MEGFOGALMAZÁSBAN HELYESBÍTSÉK, tehát nem célom a lap lejáratása, de amit írtak, tele van tévedéssel. Ő azt kérte, hogy ne hagyjuk ki a cikk szerzőjét, aki éppen szabadságon van, hanem várjuk meg, amíg visszajön, hiszen egy nagy szaktekintély (is) áll mögötte. Beleegyeztem. Kár volt. Miután egy hét a visszajövetel után eltelt, telefonáltam. A helyi főszerkesztő nem kívánt belefolyni az ügybe, kapcsolta a cikkírót, aki semmiféle korrigálásra nem volt hajlandó (még konzultációra sem a szakértővel, akinek nevét - tiszteletből - nem írom ide. Az ominózus szószékről is csak az volt a véleménye, hogy "nincs ráírva". Ezek után - miután igenis oda van írva a történet, vagyok kénytelen közzétenni a 6 tévedést és egy kérdéses dolgot, melyet csupán egy cikken belül "követett el" a szerző. Még egy apróság: elolvastam a többi cikket is. Volt, amely csaknem szó szerint idézi egy kiadvány szövegét (milyen kicsi a világ!), melyet én is olvastam, számítógépen korrigáltam, tehát nagyon jól ismerem. Ebben a ©-tal védett részben legalább nincs hiba. Ugye nem lepődnek meg, ha azt mondom, a hölgy ezt a "szerzeményét" is tagadta? Most pedig következzék az eredeti cikk további része, melyet a szerző, a főszerkesztő, de főleg az olvasó figyelmébe ajánlok, azzal a megjegyzéssel, hogy aki ezt le merte közölni, az minden más disznóságra is képes. (A mondás eredete más formában "originál", ha a Kisalföld közli teljes terjedelmében ezt a cikket, elárulom. Addig se írjanak róla, mert úgysem lenne igaz.) Nézzük a történeti tévedéseket, melyekre - milyen pech - éppen egy, a témával intenzíven foglalkozó olvasó hívta fel a figyelmemet. 1. A cikkíró az egyházi javak öröklődése ill. átvétele kapcsán arról ír, hogy azokat "az erősebb jogán megszerezte egyik (rend) a másiktól." Óriási tévedés azt hinni a szerzetesrendekről, hogy azoknak utódai a mai politikai pártok: legalább egyetlen példát hozhatna az író, hogy mire gondol. Olyan előfordult, nem is egyszer, hogy a rend tagjainak száma csökkent, vagy kiűzték őket, és akkor egy másik rend vagy ugyanazon, vagy más hasznosításban folytatta az ingatlanban tevékenységét, de soha nem az erősebb jogán megszerezve a tulajdont. A cél a működtetés volt, legtöbbször szigorúan szabott feltételek mellett és a város javára, nem a tulajdonjog megszerzése (ez ma is szokatlan gondolat). 2. A Magyar utca végén a Magyar kapu állt (a szerző a jelenlegi MSZP-ház falába beépítve még láthatja az egyik "kapufélkövet"). A Baboti kapu, amit a szerző ide helyez, azonos a Bécsi kapuval, mely a bécsi út (a város másik) végén volt található. Ennek a vámjövedelmének 2/3 részét adományozta II. Endre a Johannitáknak. 3. Milyen forrásmunka alapján állítja a cikkíró, hogy a Johannita rend részt vett a "város Harcias Frigyes osztrák hercegtől való visszafoglalásában?" 4. A betegápoló Ispotály nem a Keresztelő Szent János Templom mellett, hanem - védelmi okokból (toronyról ír a szerző is, a kapunál) - a Balfi utca és az Ikvahíd sarkán lévő, ma kétemeletes sarokház helyén állott. 5. Az Ispotály soha nem került sem világi papok kezébe, sem jezsuiták tulajdonába - szemben a cikkíró állításával. Az eredetileg Johannita Ispotály a XIV.sz. közepe táján városi ispotály lett, 1346-ban János tartományi alperjel "a soproni vámot minden tartozékával együtt a város gondozásába adta, az ispotállyal együtt, olyan feltétellel, hogy a rendnek járó két rész tiszta vámjövedelem fele a lovagház és a kápolna jókarbantartására, másik fele pedig az ispotályra fordíttassék". Ezt követően városi ispotály lett, és mint városi intézmény működött 1796-ig. Az ispotályban működő, Szent Erzsébetről címzett templomban kezdetben valóban a Johannita Lovagrend papjai tartottak istentiszteletet, melyet később világi papok vettek át, ez azonban egyáltalán nem jelentett a kórházra való tulajdonjogot. 6. "A karmeliták, a gyógyító női rend" meghatározás téves. Ma még él Sopronban a szétszóratáskor újonc karmelita nővér. Ha a cikkíró nem bízik a könyvekben, melyekben nyilván nem nézett utána a leírtaknak, tőle megkérdezheti, mit is csináltak a karmeliták? Őket ugyanis a kolduló rendekhez soroljuk: sok reformálás után is nagyon szigorú rend maradt.  7. Kapisztrán János valóban prédikált a Bencés (ferences-,
kecske-) Templomban, de arra a szószékre, amely a Kisalföld képén
látható, nem állhatott fel, mert három századdal a prédikáció után, a
rokokó idejében készült. A kérdéses szószék is ott van, mintegy 70
fokkal jobbra ettől (ez látható a mi illusztrációnkon), ahol a róla
(Kapisztránról) szóló tábla is. Ha egyszer véletlenül betéved e
szarvashibákkal tűzdelt cikk írója, biztosan nem felejti el,
különösen, ha az átjárón megpróbál bemenni. Aligha olyan alacsony,
hogy átférjen, így beveri a fejét. Talán ez kiveri a fejéből azt a
sok
valótlanságot, amit beleírt az egy egész oldalas cikkbe.
Ugyanis lehet régi dolgokról nem az igazságot írni - nem mindenki veszi a fáradságot, hogy utánajárjon -, de a város iránti tisztelet talán mégis az ellenkezőjét követelné meg. Sok módosítás történt már az idők folyamán a kutatások tükrében, de helytörténetnek mégis inkább a tények által megalapozott valóságot gondolná az ember. Forrásmunkában is, idegenvezetésben is szívesen állnak a rendelkezésére olyan soproniak, akik, ha ilyen részletességgel nem is mindig bírják a városuk történetét, de az ellenkezőjét bizonyos dolgokban meg tudják mutatni. A lap tekintélye sem csökken, ha olvasói az igazságot találják meg benne, ha a lap a múlt történetében és a jelenben is inkább a tényekhez ragaszkodik. Egyetlen és utolsó kérdés mindezek után: ez jelen formájában hogyan hihető? - DI - |