CyberPress.Sopron

szegények a széphez, átkozottak a szeretethez, szaporák a halálhoz

Először ültem a Sopron Plaza mozijainak egyikében. Szabó István új filmje témájában, tartalmában nem sok újat ígért. A nézőpont, a megvalósítás, az alkotó egyénisége, ami átüt a filmen - volt az érdekes. Hogyan tálalja egy Oscar tulajdonosa a századfordulót és a huszadik századot? Búcsút láttunk és hallottunk már eleget, fénypompát és sírokat, sokkolt a média, kérget növesztett szívünk köré az utca élete, de mi az, amit elmulasztottunk, mi az, ami hiányzik?
A saga modern változata, a túlélő családok története nem új a művészetben. Lehet, hogy "el is veszik" bizonyos értelemben egy hányattatott sorsú magyar zsidó család ebben a forgatagban, ahol mindenki csak hős akar lenni, ez a család pedig először végigpróbálja a világi lojalitás, az asszimiláció összes útját, hogy rájöjjön arra: a lényeg valahol máshol, a kevésbé látványosban bújik meg. Talán egy matróna mindent túlélő vitalitásában, talán a megbocsátó szeretet hétköznapiságában, talán abban, hogy ... Nem tudom.
A film gigantikus minden értelemben, óriási hősei, óriási vesztesei vannak. Szívszorító jelenetei szinte a beletörődésig sokkolják a nézőt, ha éppen akad.
És itt álljunk meg egy szóra! Barátom, aki a filmet már látta ugyanitt, aki ajánlotta, hatodmagával tekintette meg ezt a kis csodát, magamat is beleszámítva mi tizenketten ültünk a hatszáznegyven forintos helyeken a százharmincöt férőhelyes nézőtéren. A kérdés ezek után az, hogy melyik a nagyobb szegénységünk? Az, amit a pénztárnál nem tudunk "leszámolni", vagy amit az elhatározásnál nem tudunk - lelkünk szellemi szegénységében - legyőzni? Nem "zsidóspecifikus" a történet, nem sajnáltató, nem sopánkodó. Ameddig a néző kora a visszaemlékezést engedi, megállapítható, hogy maximálisan hiteles a környezet és a magatartás reprodukálása is. Számomra, aki éltem abban a korban, egyetlen hihetetlen epizód akad: a kihantolt kommunista, egy koncepciós per áldozatának újratemetése: nem tudom elképzelni azt a bátorságot, ami a sír szélén hangot kapott!
A rendezés mesteri, a történet kerek, a legkisebb darab is szervesen illeszkedik, külön nem választható, a mozgatás, a színészválasztás és -vezetés csak a legnagyobbakkal összevethető, s mindez olyan természetesen! Meg nem vágható, darabokra nem bontható, pedig a film legnagyobb ellensége sokak számára - gondoljunk csak a Nyugat akciócentrikus filmképére - a hossza. Három óra töményen, sodróan, és büntetés nélkül figyelemben-fegyelemben "ki nem kapcsolhatóan"!
Szabó István legméltóbb alkotótársa Koltai Lajos operatőr. Nyugodtan le merem írni: nem láttam még ennél jobban fényképezett filmet! A képek megkomponáltsága, a jelenetek kameramozgása, a szimbólumok gazdagsága - és érthetősége -, az intim jelenetek visszafogott, a sablonokat szétfeszítő és olyan kifejező volta, a színek, fények és képek harmóniája, a bevágott képkockák fantasztikus epizódjai! Kifejezhetetlen, elmondhatatlan, meg kell (meg kellett volna) nézni!
A nagy kérdés ugyanis nem az, amit még visszatekintve sem tudunk igazán megfejteni- miért éltünk akkor úgy Európában, hanem más. Az, ami a filmből, mint múltból, igaz, csak az egyéni jóságot és derűt felmutatva, de a kérdést mindenki mellének szegezve átsüt a vásznon: milyen jövőt csinálhatunk, milyen jövőt remélhetünk magunknak mi, akiket az élet minden tragédiája csak stigmatizál, de meg nem változtat?!
- DI -