CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: KultúrVáros

2000. november 01., szerda 00:00


Mi az etalon és hogyan működik?

Etalon-e mű és előadása? Mozart: Requiem

Mi az etalon és hogyan működik?
Etalon-e mű és előadása? Mozart: Requiem

Az etalon az örök(?) és összehasonlítható mérték. Úgy van belőle is, egyik oldalon, mint ahogyan mértékegységből a másikon. Mondjuk 0 fokon egy platina rúd egy széfben. Össze lehet hasonlítani, méter-e a másik, van-e eltérés közöttük?
Könnyű a méternek! Odatolják mellé a másikat és kész. Sík alaphoz csúsztatják mindkettőt, és ha probléma van, nagyítóval, fényképpel, mikroszkóppal kimutatják, hogy a mért ennyivel tér el az etalontól. Könnyű mindez a matematikában, az ábrázolóban, a méretek pontosságának megszállottjaiban! Csak kellő finomság elérése szükséges a mérés technikájában, és számszerűen ott az eredmény.
Etalonról azonban nemcsak itt beszélünk. Beszélünk magatartásban, erkölcsben, erényekben, viselkedés-mintákban etalonokról, melyek külön-külön egy-egy név csupán. De hol a mérőeszköz, mely mindezt összehasonlítja, kimutatja?
A művészetben, különösen a zenében is, szoktunk etalonról beszélni. Sokan ezt az autenticitással egyenlő (aequivalens) fogalomként kezelik, de nagy tévedés lenne ezt csupán a korhű előadással azonosítani!
Talán sokak számára nem lett volna szükség erre a bevezetésre, de hogyan fogadta volna az olvasó, ha egyszerűen egy lemezcímet és egy nevet említek, mint akik-amik számomra az etalont jelentik W.A.Mozart Requiemjének - mely tudvalevőleg "saját" requiemje is - előadásában?


A kép a lemezborító részlete

Mit mondtak volna, ha azzal indítok, hogy késő gyermekkorom óta számtalan összehasonlítást végeztem előadások között, zongorakísérettel énekeltem is a kórus-részeket, hogy a Requiem jelenti gimnazista korom nemes részét? Ami érték, benne foglalható össze. Ha könnyekről hallok, akkor a Lacrimosa, ha lángokról, akkor a Confutatis, ha királyról, akkor a Rex tremendae, ha angyalokról, akkor a Salva me fons pietatis, ha utolsó ítéletről, akkor Michelangelo csak másodsorban, de elsősorban a Dies irae jut az eszembe. Mégpedig nem akárhogyan, hanem etalonokban. Ahogyan szerettem volna énekelni, és ahogyan ketten meg is valósították.
Az egyik mint konzervzene, a lemeztulajdonosoknak mond sokat: EMI- kiadvány, száma ASD 2788. Talán többet mond, hogy Daniel Barenboim vezényli az Angol Kamarazenekart, a John Alldis Kórust, a szólisták pedig Sheila Armsrong, Janet Baker, Nikolai Gedda és Dietrich Fischer Dieskau.
Mindig új élménye életemnek, ha megengedem a rohanás mellett a luxust magamnak, és felrakom, meghallgatom.
Sokkal érdekesebb az élő etalon. A zenekart nem tudom, melyik volt, a szólistákra nem emlékszem, de azt tudom, hogy a Fertődi Kastélyban hallottam, a Veszprémi Vegyeskar énekelt és Zámbó István vezényelt.
Nem tudom, miért lett etalon bennem ebből az előadásból. Biztos, hogy szép és tiszta volt, hogy végig követtem a halottak útját az angyalokkal szegélyezett "idegenvezetésen". Ha valami megmaradt bennem, akkor az ma is ugyanúgy előttem van. Szinte csoda! A bevezető Requiem Aeternam tétel végén a "lux perpetua" - "az örök világosság fényeskedjék nekik" -, majd a Kyrie fúgája után fenn a karnagy keze a levegőben. Ilyenkor minden "jólnevelt" dirigens elegáns módon leejti a kezét, jól láthatóan, máris megviselten zihál egyet-kettőt - kiváltva a hallgató együtérzését -, majd jön a következő tétel: fel a kéz, szemöldökráncolés, és...! Diaes irae, a harag, az ítélet napjai. Fortissimo és allegro ( vivace) - amit elbírnak a csillárok. Minden mozog, talán megmozdul maga a Föld is.
Zámbó nem ezt, nem így tette. Éppen, hogy láttam karját a magasban, majd a következő pillanatban, mint karvaly a prédaként előtte tántorgó nyúlra, lecsapott. Ezzel a szünet nélküliséggel, ezzel az azonnali folytatással tette számomra nyilvánvalóvá, hogy az örök világosság, irgalom, nincsen ítélet nélkül. Nem két külön dolog! Összetartoznak, mégpedig időben, zeneileg és erkölcsileg szétválaszthatatlanul.
Maga a vers, a halotti himnusz, külön remekmű. Mivel gyászmise-szövegről van szó, kiegészül az énekes misék tételeivel. Órákig elemezhető: nem véletlen, hogy fordításban nem halljuk sem Mozartnál, sem Verdinél. Prozódiailag fordíthatatlan, tele olyan sűrítéssel, mely áthozhatatlan a latin tömör világából.
Ismeretes Mozart halála és az utolsó ütemek sorsa. Már az is érdekes - és ez sem a tanítvány találmánya -, hogy visszatér a zeneszerző a vers elejére a befejező részben. Már minden elhangzott, amit a latin a vers tökéletességében, a fordíthatatlanság földi csodájában elmondott. Akkor miért? Csak az első ütemek látszata a refrén, hiszen nem a verset ismétli szóról-szóra. A misében sincs ilyen szöveg.
Már elmondott mindent, ami mások és maga ellen-mellett szól. A mérleg pedig áll. Vízszintesen, remegnek a karok, merre forduljon-emelkedjen-süllyedjen? S akkor Mozart, a tékozló fiú, akiről annyit, de annyit mesélnek mostanában - két kínzó köhögés között -, beleszórja az adu ászt a tányérjába, a serpenyőbe, ami mindent üt, ami a nyerő az utolsó kártyástól az első királyig. Válasz a megválaszolhatatlan kérdésre: mivel érdemeltük ki az örök örömöt?
A kórus szinte normál hangon, nem cifrázva, a legegyszerűbb összhangzatban mondja azt, aminek Isten sem tud ellenállni: "quia pius es - mivel kegyelmes vagy". Mondhatok bármit, tehetek bármit, lehet fontos, de ettől függök, ez az egyetlen igazság, a teljes, ahol mindent beszámítanak. Ettől függött az akkor már halott Mozart is, koldusok és fejedelmek. Gitta, egy kedves ismerős, szabálytalan fogsorával és kedves mosolyával, aki szép hangjával ott énekelt még Fertődön, és alig egy-két év múlva egy ámokfutó orosz sofőr áldozata lett a veszprémi utcán. Elmondta, ott, az énekkarban: "quia pius es". Biztos, hogy ma is van, OTT van, ott kell lennie, pedig csontjai is elporladtak immár! Pénzbárók, a világ leggazdagabbjai és legszegényebbjei, szentjei és bűnösei, összes elhúnyt rokonunk és ismerősünk. Csak elfogadni kell, ha úgy tetszik, együtt énekelni Mozarttal!
Egy etalon erre jó: emlékeztet a mértékre, mely itt mértéktelen.
- DI -