|
Ha eddig csak átutaztunk volna Balatonudvari különlegesség
Balatonudvari különlegesség Kinek juthatott eszébe szív alakú sírköveket faragni? A mai temetőket járónak ugyan erről nem sok gondolata támadhat, hiszen ennél csak ízléstelenebb dolgokat lát. Persze ebből nem következik, hogy temetőkultusz lenne Magyarországon. Az osztrák gazmentesség például nemcsak a legelőre, útmentére, kertekaljára terjed ki, de behatol a templomok köré telepített temetőkbe is. Hogy ott mi minden van, az külön regényt érdemelne! A legtöbb embernek a szíve mélyén ott van az egyszerű tartozás érzése, amit életben nem adott meg a porladónak, s most pótolni próbálja.  Íme, itt van a szív! Amit gondolataink tárolási helye jelképeként használunk a köznapi érintkezésben, s aminek "bőségéből szól a száj" (mozdul a segítő kar, az éveket pótló láb, a gondoskodó, adott esetben berzenkedő test, mely saját másának már életben bomlása ellen tiltakozik, szótlanul). Őrizzük az emlékeket. Hol? Hát persze, hogy a szívünkben! Kifejezni? Hát persze, hogy a szív alakkal! A XVIII-XIX.század barokk, egyszerű mester Balatonudvari temetőjébe a mézeskalács-szívek kő-másait telepítette. Barokkban ilyen szépet, egyszerűt aligha látni máshol a világon.  Aztán az idő patinázta, pusztította, koptatta a puha mészkőből választott anyagot, lassan emelkedett a felszín, és süllyedtek a földbe a szívek. Miről tudnék írni, amikor - higgyék el, kedves olvasók, nem felvágásból - egy mondatot nem úgy kezdenék: "az én gyermek-és ifjúkoromban"? Igen, akkor, a hatvanas évek elején voltak "mélyponton" ezek a süppedő szívek. Csak elferdült, felső kettős ívük állt ki a füves-gyomos parcella földjéből. Az évek során többször, megállás nélkül átrohantunk a falun.  Most pedig megállásra késztetett a kiemelt, letisztított, a felismerhető helyeken ugyanolyan remegő kézzel újraírt szívek látványa. Már részlegesek a nevek, a szavak, az évek száma: amennyi megmaradt. Csak a szív teljes! Valakinek ma is volt szíve és különös, utánozhatatlan szépséget teremtett, nem messze Tihanytól, nem messze az éppen virágzó levendulamezőtől. Ahogyan az ég felé száll a levendula illata, ahogyan konzerválja a következő évre jogosan vagy feleslegesen eltett ruháinkat az oszlástól megvédve, úgy állnak ismét ott a szívek az útszélen, megvonalazva, újraszámozva, hogy mi is számolhassuk eddig talán szívünkben számolatlanul telt éveinket. - DI - |