|
bocsánatkérő virtuális kéznyújtás Isten veled, 1999.
Grafika: D. Hoffer E.
Nézem a búcsúztató összefoglalókat, olvasom az összefoglaló beszédeket. Ágyúkat és pusztulást látok, robbanásokat - kicsiket és nagyokat - hallok, és felsejlenek, most már nekem is "élőben", azok a félelmek, melyek kínos gonddal váltva egymást, végigkísérték az utolsó évtizedeket. Végső konklúzió: jobb túllépni ezen a véres kavalkádon. Valami azonban hiányzik.  Nem tudom, mi! Ízlelgetem a híreket, csócsálom a celluloid-szalagokat és még mindig nem jön a nyelvemre a szó, a mondat, ami egy ilyen ezredévfordulóra illene. Visszagondolok az általam ismert pár évtizedre és tudom, hogy csak a depresszióba süllyedt (cinikusan reális?) ember az, aki másnak is hasonlót kívánva, úgy fogalmazza meg a dolgokat, hogy az idő múlik, az ember marad (az, ami volt). Tudom, mennyi szép pillanata volt a 19-cel kezdődő éveknek a sok borzalom mellett. Ezeket először többnyire szűk családi körben élvezhettem, aztán voltak barátok, akikkel olyan pillanatokhoz juttattuk egymást, amiért már érdemes élni. Újabban pedig magam is igyekszem, hogy másokat juttathassak ilyen pillanatokhoz. Néha sikerül, néha nagyon nem. Igen, azt hiszem, az előbbi már egy olyan változás, amit érdemes megünnepelni. De mi legyen azzal a sok pillanattal, amit elmulasztottam, ilyen-olyan módon "beálltam a sorba", szaporítottam a reprodukálhatóan rosszat tartalmazó film-életkockák sorát? Ekkor jutott az eszembe: csak akkor érdemes továbbmenni, ha valamiképpen másképp és jobban akarok. Ha elismerem, hogy része voltam annak a száz vagy ezer évnek, amit most olyan lelkesen búcsúztatunk. Van-e nagyobb nyilvánosság, mint az Internet? Persze, hogy van, de
ez nem mindenki számára nyilvánvaló. Szóljon hát mindenkinek a
bocsánatkérő virtuális kéznyújtás szilveszter előtt. Mindenért, amit
nem úgy kellett volna. Legalább a felismerés és a szándék jegyében,
hogy lehet jobban is!
|