|
Balogh László a Hajnóczy Házban
November 12-én Tőkeiné Egry Margit művészettörténész nyitotta meg a Hajnóczy Házban Balogh László festőművész kiállítását. 1930-ban született Szentendrén. 1951–57 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Barcsay Jenő és Konecsni György volt a mestere. 1957-től tagja a Művészeti Alapnak és a Fiatal Művészek Stúdiójának, 1965-től a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. 1958-ban vették fel a Szentendrei Régi Művésztelep tagjai közé. A Szentendrei Grafikai Műhely alapító tagja (1981). 1995 óta Szentendre város díszpolgára, a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt tulajdonosa.  Művészettörténeti forrásokból megtudhatjuk, hogy munkásságának első korszaka a szentendrei városkép feldolgozásához kötődik. A hetvenes-nyolcvanas évektől számítjuk azt a korszakot, melyben már a színek és kapcsolatuk, egymásra hatásuk, a formák és mozgások egymás mellettisége és egymással való találkozása, a találkozásból származó konszonancia vagy disszonancia, egymás erősítése vagy kioltása érdekli elsősorban. A kortárs magyar organikus festészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Ábrázolásainak egy részében nem nehéz felismerni a Barcsaytól örökölt formavilágot, ahogyan az embereket ábrázolja.  Jelen kiállításában a hetvenes évek néhány alkotása , de főleg az utóbbi 7-9 év képei szerepelnek. Barangolva a termek között akaratlanul is az évszámokat figyeljük, a képek keletkezésének sorrendjét kutatnánk, abból remélve valamiféle teoretikus "fejlődési" irányt, mely a most 75 éves művészt mozgatja. Sem tematikában, sem technikában azonban az évszámok nem nyújtanak segítséget: Balogh László rendre előveszi a Barcsay hagyaték emberi formáit, hogy tovább kisérletezzen a színekkel és formákkal, majd a szó szoros értelmében vett figurális alkotásnak egyszercsak búcsút mondva többé-kevésbé elvont formák festésével alkot.  Az alakok felvázolása, kontúrjaik megtalálása után látható módon csaknem kínos pedantériával, a gyermeki alkotás nyelvharapós gondjával, többször is utánahúzva és fedőfestékkel korrigálva ragaszkodik a formák határvonalához, mindig élesen és összekeverhetetlenül azonosítva, meddig tart az egyik és hol kezdődik a másik. Szinte kézzel foghatóan érezzük a meg-megbicsakló kéz feddését és kényszerítését. Balogh László számára a szigorú fegyelem az alkotás legkevésbé elkerülhető jellemzője.  Szimpatikus a művészetének ez az önként vállalt aszkézise, mely paradox módon talán éppen csak címválasztásában kapja meg azt a szabadságot, amit a megbillenő forma még mozgásában is statikus módon nélkülöz. A kivétel nélkül ebben a formában készülő képek reprezentatív együttesét csak ajánlani tudjuk a művészet kedvelőinek, a művészi közelmúlt kutatóinak, azoknak főleg, akik szeretik a jól, időben, térben és egyáltalán mindenben tévedhetetlenül elhelyezhető, orientálható művészetet. A kiállítás 2006. márc.10-ig tekinthető meg.  - DI - |