|
Nem több, nem is kevesebb
Nem több, nem is kevesebb
Mt 14,22 Ezután nyomban szólt a tanítványoknak, szálljanak bárkába, és evezzenek át a túlsó partra, addig ő hazaküldi a népet. Miután hazaküldte, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben besötétedett, s ő ott volt egymagában. A bárka már jópár stádiumnyira járt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején a víz tükrén elindult feléjük. Amikor a tanítványok észrevették, hogy a vízen jár, megrémültek. „Kísértet!” - mondták, s félelmükben kiabáltak: Jézus azonban megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” „Gyere!” - felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen. Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram ments meg!” Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. „Te kishitű - vonta kérdőre -, miért kételkedtél?” Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!”
Az evangéliumi történet első fele a csodákról és Jézus csodáiról többedszer halló embernek már nem nagy újdonság. Minden csoda csak addig az, amíg természetesnek el nem fogadjuk. S akkor már nem kell csodálkozni!
Ami minden alkalommal felpiszkálja a fantáziámat, az a történet második fele, ami a mindennapok hullámai közül is meglepő gyakorisággal néz vissza ránk, s kérdezi meg újból: "hát nem olvastad az írást?" Péter az, aki valószínűleg tenyeres-talpas halászként nem adrenalin-stószra vágyott (mindemellett - úgy látszik, azt is kapott), elsőszülöttként, primőrként vagy bármely evangéliumi jelzővel illetve, de valamiképpen a gyermeki ártatlan hit példájaként kéréssel fordul Jézushoz. Talán úgy, ahogyan a konvertiták azon a bizonyos találkozáson. De ne is menjünk olyan messzire: mint valahányan, akik Jézussal szeretnénk, szerettünk volna valami újat elkezdeni.
Semmi extra tehetség nem kell hozzá, a tévedés kockázata rendkívül kicsiny ahhoz, hogy találgatásba bocsátkozzunk; Jézus senkit nem fog óvatosságra inteni, nem tart rövid előzetes ABEO tanfolyamot, nem készíttet vízikresz-tesztet a próbálkozókkal, mielőtt válaszolna: „Gyere!”
Talán sokakat megtéveszt saját szegényes fantáziájuk! Talán izraeli kirándulást, de legalábbis egy balatoni éjszakai vihart keresnének, hogy a színpadiasra képzelt jelenetnek hatásos és "hiteles" színpadképe, háttere is legyen. Esetleg TV Hiradóval, kamerával, Való Világgal...
Pedig a Genezáreti tó vihara helyett minden olyan szituáció elképzelendő és akadályként biztosan veendő, ahol - velünk ellentétben - Jézus biztosan jár, ahol Ő az Úr. Márpedig ami nem ilyen, ugye, alig képzelhető el. Mintha hallanánk is a hangját, talán el is indulunk, aztán ebben is híven követve Pétert, süllyedni kezdünk. Valahogyan ázva-fázva, megtépázva kikerülünk a slamasztikából, és amikor az első sokkot követő időszakban visszagondolunk arra, mi is történt, rekonstruáljuk mindazt, ami velünk "megesett", fedezzük fel az analógiát a Máté evangélium történésével.
Nem, még utólag sem tudjuk, hogyan is történhetett, de mi is elindultunk a vízen. Talán tovább is mehettünk volna, egészen Krisztusig, talán átölelhettük volna ahelyett, hogy, mint most is, kénytelenek voltunk beérni kezével, amivel kihúzott a mélyből. A találkozás öröme nem marad el, csak az fáj, hogy a lehetőségben, amit mi is "menetrendszerűen" megkaptunk, kicsinyhitűnek, kételkedőnek találtattunk. Talán csak a kontaktusnak az az ösztönös formája maradt meg az egész vállalkozásból, ami a segítségkérés irányát a helyes koordinátákon tartotta: „Uram ments meg!”. Nem, ez sem kevés, már ez is valami!
- DI -
|