CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: SzínházVilág

2004. december 11., szombat 17:05


Az innenen túl, az onnanon innen

Az innenen túl, az onnanon innen

Hárman a padon


színmű két részben
Kisszínházi bemutató Sopronban

Szerző:Aldo Nicolai (ford. Sz. Nagy Magda)

A szereposztás

Ambra Schubert Éva
Bocca Libero Avar István
Lapaglia Luigi Makay Sándor
Díszlettervező Perlaki Róbert
Jelmeztervező Torday Hajnal
Dramaturg Thuróczy Katalin
Rendezőasszisztens Keresztes János
Rendező Ács János

Keresve sem találhatott volna aktuálisabb és a naptárba jobban beilleszthető művet 2004 évzárására a Soproni Petőfi Színház, mint ezt a szomorújátékot. Nagyon határozottan kell kimondanunk, minden PR fogással és előzetesen leírttal szemben, hogy a remény egészen másutt van, mintsem ebben a darabban, mint történetben. A színre kerülő Nicolai-kétfelvonásos sokkoló, és annál sokkolóbb, minél jobb az előadás. Természetesen a mű és főleg annak színrevitele nem nélkülözi a kedves és néha nevettető humort, de a műfaj nem változtatható és a jelen kor, a körülmények által sok mindenben meghatározott.
A soproni előadás nagyszerű! A "brilliáns" szó nem illik rá, mint ahogyan az emberre sem többnyire hetven év felett. A megjelenítés anyagi konkrétságában érezni azt, amit szeretetnek szokás nevezni, s amit nagyon sokan - nem véletlenül - az adás, az adakozás, a magunkból való juttatás szavakkal szoktak szinonímaként emlegetni. Három nagyszerű színész áll ki a közönség elé, hogy minden tekintetben összefogva felmutassák azt a maga természetességében azt, amit mindenki más talán eszközök sokaságát felvonultatva tudna csak bemutatni. Ha pedig ebből bárki azt olvasná ki, hogy a színészek eszköztelenek, az nagyon hamis nyomon jár, csakhogy ezek az eszközök - bármennyire is oldalakon keresztül volnának felsorolhatók -, nem vinnének közelebb az előadás titkához.


Nem, nem az ünnepekre történő utalás teszi karácsony-közelivé a darabot! A történet önmagában lehetne banális, lehetne sokat-elmeséltségében unalmas és hiteltelen. A szavak és mondatok lehetnének üresek. De nagyon kevés esetben lehet ilyen szerencséje a nézőnek, hogy ennyire megérezze: az igazi adakozás szinte a testből kiszakadt, sok tekintetben magunk ellen való juttatás másoknak. Megrendítő, ahogyan a három idős ember egyenként, sőt egymásban is sokszor botladozva, mégis együtt mit hoz létre a "deszkákon"!

A nagyon szerény színpadképben csak jelzésértékűek a tárgyak, csak asszociációra felhívók a térformálás eszközei, de nincs is többre szükség. A zene-zaj talán egyetlen funkciója, hogy megnyissa-lezárja a darab részeit, illetve egyetlen alkalommal transzformálja a fényeffektusok segítségével a történést térben és időben. A hatás ez esetben sem túlzó és nem feltűnéskereső; ahogyan a női szereplő átlépi a tér-idő köteles határait, és ahogyan ugyanilyen egyszerűen "földetér". Megértjük és elfogadjuk. Kiváló eszközhasználat és persze nagyszerű színészi teljesítmény mindenféle hókuszpókusz nélkül.


A jól fordított és csak részben naturalizált szöveg kitölti a teljes két órát ebben a kicsit lassúbb tempójú környezetben, de egy pillanatra sem akad meg. A "kihegyezett" néző percipiálhatja ebben a jelenségben (szereplők ki, átöltözés, szereplők vissza) azt a feszültséget, amit a megelőző rész teremt, s ami a jelenetek közti kénytelen rítus idejét is kitölti.


Nyilván a szereplők nagyszerűségéről, standard teljesítményéről, hiteles jellemformálásáról egyenként is kolumnákat lehetne megtölteni. Az Aldo Nikolai színmű során azonban nem ilyen teljesítményekre figyelünk, hanem a helyzet adta szituatív egybeesésnek a nemes transzformációját figyeljük, amikor minden emberi hátrány az előadás javára fordítódik, amikor a tudatos elfogadás kényszer-szülte művelete valóban egy szóban, egy tulajdonságban csúcsosodik ki. Mindhárom nagyszerű színész, a Sopronban először (de reméljük, még nagyon sokszor látható) Schubert Éva, Avar István és Makay Sándor is az alázat legszebb példáját adja, amikor ezt a kedves játékot ajándékozza nekünk. Nemcsak a nézőnek feledtető (vagy éppen felelevenítő) játék ez, de a játék öröme - különösen ebben a kis térben - érhető közvetlenül tetten az állandóan villódzó-szikrázó kapcsolatban.


A másik letagadhatatlan vonása az előadásnak az "itt és most" volta. A szemünk láttára formálódnak a szavak és a jelenetek. Tudjuk, hogy kidolgozottak, hogy tudatosak is, de érezhető, amint a száraz, a papírra vetett jelek életté alakulnak. Számomra ez mindig is többet jelentett minden nagyszerű monológnál, minden tökéletes és virtuóz szövegformálásnál. Nekem ez a színház, az átalakulás pillanatának varázsa, ami jóformán csak így érhető tetten, ha a dolgok mindkét oldalát láthatjuk. Nem vágyódom már a kulisszák mögé, mert nekem itt van az a hely, amikor már a függöny mögé, az annyiszor emlegetett és annyira elcsépelt papnő szentélye kifejezéssel illetett térbe jutottam, amikor beavatott lettem. (Elvarázslás, beavatottság? Ki tudna itt igazságot tenni?)


A helyzetbe belegondoló néző megértheti, hogy három ilyen nagyszerű színész mellett nehéz kibogozni a rendező szerepét. Lehet, hogy az az igazi világos pillanatunk, amikor felismerjük, hogy minden rendezőnek az egészet kell szolgálnia, egyben tartani az egész előadást, és nem feltétlenül különleges pózba kényszerítve a színészt, valami megdöbbentőt, valami egészen mást produkáltatnia. Nos, a darab egyben van, teljes, és az élménybe beletartozik a rendező, aki jelen esetben a többé-kevésbé észrevétlen, de fontos támogatásával egységet teremtett a külső és belső hatások, színész és színpadkép, jó jelmezek és az időt is felrostozó drapériák, színpad és nézőtér között.

Rossz előadás esetén mindig kimondjuk - javító szándékkal - a bulldog módjára keresett és megtalált, vagy éppen a nézőt fejbevágó hibákat. Ugyanezt megtesszük az erényekkel, legtöbbször - és felhőtlen örömmel - a jó előadások esetén is. A legjobbak esetén viszont csak dadogunk, mert a titok ott van előttünk, s mégis igazából kimondhatatlan. Nos, ahogy a karácsony crypto-jelenléte is megfogalmazódik mindannyiunkban, mégis kimondatlanul - a legintenzívebben talán, ahogyan a fa alatt toporgunk -, ugyanígy költözik be az érzés a soproni Kisszínház látogatójába. Ne kelljen a kritika írójának szentségtörő módon leírnia a titkot! Bízzunk benne - mikor, ha nem ilyenkor, ünneptájt - hogy az intelligens néző, akitől joggal várjuk el a darab megtekintését, aki esetleges mulasztásával soktól fosztja meg magát, talán nem a neveket, hanem az ember titkát fogja felismerni és ünnepelni. Mert minden ilyen előadás ünnep, s ez különösképpen az.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -