|
Soproni Füzetek 2004
Vasárnap, az adventi tárlat megnyitójával együtt tartották a Soproni Füzetek művészeti antológia 2004-es évi kötetének bemutatóját is a Várkerület Galériában, Sarkady Sándor főszerkesztésében. Előre kell bocsássam, hogy bár elolvastam a kiadványt, nincs energiám hozzá, és semmi értelmét sem látom, hogy a csak a tartalomjegyzékben öt oldalra rúgó bennéket egyenként helyezzem a szellem nagyítója alá.
 Rendhagyó szemlélődő sétánkat kezdjük az illusztrációknál. Ennyi év után - azt gondolom - ideje lenne már annak, hogy a szerkesztők-előállítók és szerzők felfedezzék: a nem jó minőségű és nem kellőképpen kontrasztos illusztrációkat kár a könyvbe - hasonló nyomdai feltételekkel - bevenni. Vonatkozik ez mindenfajta értékelés nélkül elsősorban a festményekre, ahol - mint szürke szamár a ködben - vagy elveszik a kép maga, vagy extrém kontrasztokkal egy jóval primitívebb alkotás szintjére degradálódik. Különösen megdöbbentő ez a fényképeknél, melyeket számítógépesen még a nyomtatás előtt vagy a próbanyomat után, minden mai billentyűhöz nőtt hátulgombolós már képes lenne korrigálni. A szedés és korrektúra szinte hibátlan - ma már ennek is külön kell örülnünk. Egyébként pedig nyilván tudomásul veendő, hogy minden hasonló szándékkal szerkesztett kiadvány, az időben és válogatásban extrém kivételt mutatók kivételével, hasonló ívű-lépcsőjű-amplitúdójú ingadozásoknak van kitéve. Pedig a füzet szerencsésnek mondható, csekély arányban tartalmaz nyilvánvalóan csak kegyeleti okból közölt írásokat. Ami korábban nem volt ilyen feltűnő (nem tűnt fel a kor türelmetlensége révén ennyire?): ebben a kötetben a valóban markánsan szivárványos megjelenítés mellett több olyan hosszú írás is van, melyek közül az egyik közlése nyilvánvalóban egy másik soproni periodika feladata lenne (csak forrásanyaga több szerző teljes helyfoglalását kimeríti), hogy a könyv elején az annak teljes egy hatodát elfoglaló Becht műről ne is beszéljünk: évről évre kötelezően szenvedjük a "cantus firmus penitenciae"-t. Miért nem saját lábán mérettetik meg a mű? Ennyire bűnösök volnánk? És még hány a fejezet, még hány az év, ami hátravan? Mint minden év termése, ez is "kiadja" a maga csúcspontjait, hogy a meleg szoba és takaró kiváltotta szendergésünkből felrázzon. Az értékelés természetesen szubjektív, de visszanézve az évek termését, immáron a kommentárok hosszú sorában, a beszámoló írójának reakciója többnyire következetes, ugyanakkor szabadon meg-és beengedő. A Sarkady-féle standard most is érvényes, mely egyre inkább az epigrammák és a sírfeliratok tömörségét és intését példázza: abban a korban fogantak, amikor már több a búcsú, mint a köszöntés. Bősze Balázsnak - nyilván nem csak "hivatalból" - kötelessége megmenteni a mundér becsületét, és itt mind Renner Kálmánra emlékező prózájában, mind verseiben, Büki Attilával együtt képezik az etalon maradandóbb, standard vonásait. Dalos Margit tömör meséje, mely a gyermekkor derűjét eleveníti több, hasonló írásával együtt, ugyancsak a kiadvány felső szintjét jelzi. A recenzió írójának életkorát is jelzi, hogy több, tényszerű beszámolót is kénytelen magában "cenzúrázni", s leszedni az idő-rárakta cukormázat, ami nem változtat sem a Füzetek színvonalán, sem irodalmiságán, csupán létező kénytelen-kontroll. Az olvasó részéről szemlélet változatlanságának dicséretével, de emellett a technikai és szellemi frissítés szükségszerűségének jókívánságával bocsátjuk útjára az ez évi kötetet, s indítjuk a következő évkönyv anyaggyűjtögetésének napjait, hogy 365x24 ihletett óra múlva egy kicsit kontrasztosabb, de hasonlóan befogadó évkönyvvel találkozhassunk! - DI - |