CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: Lélektől lélekig

2004. szeptember 10., péntek 19:47


'Illett vígadnunk...'

"Illett vígadnunk..."

Lk 15.11-32 Majd így folytatta: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben - mondta -, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. Erre a fiú megszólalt: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz. Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült. Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és apád levágta a hizlalt borjút, hogy egészségben előkerült - felelte. Erre ő megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött és kérlelte. De ő szemére vetette apjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal. Most meg, hogy ez a fiad megjött, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, hizlalt borjút vágattál le neki. - Az mondta neki: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.”


Csak egy villanásnyi csoda abból, amiről már könyveket írtak...
Ha jól emlékszem, a nálam mindig többesélyes Anthony De Mello-nál, egy könyvében olvastam, hogy Isten a bűnre nem emlékszik, csak arra, hogy megbocsátotta. A mondat - a szerző többi mondatához hasonlóan - többféleképpen is értelmezhető (nem biztos, hogy kell). Nem egyszerű, "tenyeres-talpas" értelmiséginek való a villanás a történetből a kiemelt, a részben utolsó evangéliumi mondat sem. Teljesen "jogos", hogy az illő mulatozás hallatán felötlik bennünk a kérdés: hogy is van ez? A titkok tudója, aki a legtisztábban látja félrebicsaklott lépéseinket, a tiszta, sőt a konvenciális, leghétköznapibb örömre, annak kifelé megmutatott formájára buzdít? Akinek örökkévalóságában múlt és jövő egy idő, és minden a jelenben zajlik, az különválasztja azt, amin szomorkodni és külön nyomatékosítja azt, amin örülni kell?
Sokat szokás beszélni az antropomorfizált Istenről, de keveset a "deoformizált" emberről, pedig amikor valamilyen módon az isteni tanító folyamatnak a részeseivé válunk, magának Istennek a célja valósul meg.
Talán nem is tudja a nagyobbik fiú, hogy (nem gnosztikus módon) beavatottá, egy isteni pedagógiai folyamatnak a részesévé, az atya "cinkosává" vált az által, hogy ezt elmondták neki. Az atya tud mindenről, de örülnie, vígadnia kellett, őszintén, mert tényleg nagyszerű dolog történt minden előzmények ellenére. A vígasság pedagógiai tartalmú: a visszafogadás öröme csak közös lehet. Így lehet folytatása, így történik meg a visszaigazolás. Így hagy maradandó, "védő" nyomot a delikvensben. Így "immunizál".
Szokás mondani, hogy "egy hülyeség mindenkinek kijár" annak ellenére, hogy többe is belekeveredhetünk. Nos, ez az illő vigadozás, ez a közös öröm, ami több, mint "kompenzációként", mindnyájunknak kijut vagy már bőven kijutott. Legyen ez maradandó emlék, legyen ez a mindenkori jelenbe nyúló varázslat, szabadon a költő után, hogy nem kívánatos, de előforduló külön útjainkról szerencsésen visszatérhessünk.
- DI -