|
Sorrend
Sorrend
Lk 14.1,7-14 Amikor Jézus szombaton egy vezető farizeus házába ment, hogy nála étkezzék, figyelték. A meghívottaknak egy példabeszédet mondott, mert észrevette, hogyan válogatják az első helyeket. „Amikor lakodalomba hívnak - kezdte -, ne telepedjél le a főhelyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, jön, aki meghívott benneteket és felszólít: Add át a helyedet! És szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda fogad, ezt mondja neked: Barátom, menj följebb! Így megtiszteltetésben lesz részed az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.” Ekkor a házigazdához fordult: „Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat.”
Ki tudja - tyúk és tojás -, hogy mi volt előbb, a tisztség vagy a juss? S valóban jól néznénk ki, ha a vendégnek, akinek részben protokolláris járandósága a külön figyelem, nem adnánk meg azt a tisztességet. Valós helyzetek, ahol a surlódás aligha kikerülhető. Nem csendesvíz a keresztény élet!
Aki csinált ilyent (- szellemileg - előkelő vendég meghívása), az tudja, hogy már ilyenkor a fokozott egyirányú figyelem sok olyan kapcsolat meglazulásának oka lehet, ahol a másik, a minket a legrosszabb időpontban megszólító fél talán jobban rászorulna a külön figyelemre, mint a meghívott. S nem lenne tulajdonképpen nagy baj, ha az alkalom elmúltával mi magunk kezdeményeznénk az elmaradt párbeszédet, megbeszélést. Csakhogy ez többnyire elmarad, vagy - ami a megnyugtatóbb - eredménytelen.
Láttam közszeretetnek és megbecsülésnek örvendő embereket, akik bizony sokszor hátul maradtak volna, ha karon fogva, csaknem erőszakkal, előre nem vezetik őket. S láttam arcátlanokat, akik képzelt vagy valódi "hatalmukat" koronázták meg minden lehető helyen az első sorral. Manapság pedig az az általános gondolkodás, hogy aki a "fizetős" rendezvényen megengedheti magának a legjobb helyet, annak természetszerűleg "jár" ez a hely az egyéb ünnepeken is. ("Similis simile..." mondja a latin, és ismét nem téved olyan nagyot.)
Az evangéliumi részlet gondolata szerves folytatása az előző vasárnapinak, a helyzetet mindjárt két oldalról is megvilágítva. Egyik oldalról nem biztos, hogy ott a helye a tolakvónak, ahová igyekszik; egyáltalán "bérelt" helyek nincsenek, pláne nem Istennél. A másik fonal pedig a keresztény felebarátiság önzetlen szeretete alkalmának leírása a vendégség, ahol igazán hosszú távon - a hosszútávra befektetett hit igazi bizalma szerint - annál előnyösebb a házigazdának, mennél viszonzatlanabb a cselekedet.
S a gondolatok a szétválás után ismét egységben folytatódnak, "egymásra találnak a dolgok", miképpen az élet cselekedeteinek szintézise valósul meg az örökkévalóságban. Isten a megfelelő helyre ültet minket, s a viszonzatlan földi cselekedetek "tartozik" oldalának kiegyenlítésére ugyancsak Istennek van "ki nem kerülhető" gondja. Nincs pszichológus, aki jobban feloldaná azt elméletben, amit Isten a gyakorlatban is megcsinál, s az előjegyzéssel a viszonzatlan hitelező neurózisától szabadítja meg az alapvetően nem így gondolkodót, aki csak így, a viszonzatlan jó kapcsán képzeli magát rossz sáfárnak. Pedig Krisztus ezt is elmondta, nem is egyszer.
- DI -
|