CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2018. jĂşlius 19., csĂĽtörtök, Emília napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lélektől lélekig  

Párbeszéd vagy hallgatás

Lk 11.1-11 Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott. Amikor befejezte, egyik tanítványa kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is megtanította tanítványait.” Erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a neved. Jöjjön el az országod. Add meg a szükséges kenyerünket minden nap. Bocsásd meg a bűneinket, amint mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vigy minket kísértésbe.” Aztán így folytatta: „Mondjuk, hogy valamelyiteknek van egy barátja, és az éjfélkor bekopog hozzá ezekkel a szavakkal: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret, útról érkezett egy barátom, s nincs mit enni adnom neki. De az kiszól: Ne zavarj! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni és adni neked. Mondom nektek: Ha azért, mert barátja, nem kel fel, hogy adjon neki, amiatt, hogy nem tágít, mégis fölkel és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Azt mondom azért nektek: kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki?"

Az imádkozás - mint a valós kommunikáció bármely fajtája - elsősorban igény kérdése. A második megszólalás, a bejáratott kapcsolat létrehozása rendszerint könnyebb, mint az első, és a sokadik már csaknem természetes. A "technikát", az elméleti sorrendet és az ideális tartalmat Jézus minden imádságok elsőjében, a "prototípusban", a Miatyánkban bemutatta. Imádságról manapság már nem is igen divat érdeklődni. Néha ugyan a napszakok egy-egy imádságánál elmondják annak fontosságát. Tudományos tökélyre és magával ragadó szellemiségre, használható alkalmasságra mindez a Liturgia horárum-ban fejlődött; klerikusok és laikusok élnek vele, bizonyítva, hogy megfelelő ismeretek birtokában, jó helyen és időben ma is alkalmas a felszólítás ("kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek") teljesítésére.
Gyakran fedezzük fel újra a történelemben már annyiszor gyakorolt és annyiszor elfelejtett imádságformákat. Könyvek születtek - valószínűleg a korok sajátos igényei szerint - mindarról, amit nem általánosan gyakoroltunk.
Minden bizonnyal a leggyakoribb, komplex tartalmú kifejezés, amivel azt vizsgálhatjuk, mennyire követtük a Mester példáját a szükségesben (melyet az evangéliumi rész a "valahol éppen imádkozott" szavakkal is jól kifejez), az "imaélet". A szó jelentése legalább kettős lehet.
Egyrészről jelentheti a szokást, a gyakoriságot, a rendszerességet, a spontán, saját szavas imádságok és a kötött szövegek arányát, a körülményeket, melyeket az én fiatalabb koromban még testhelyzettel, külső feltételekkel és a belső összeszedettség formáinak tartós elemzésével kezdett elemezni az igényesebb lelkipásztor - talán nem egészen véletlenül.
Másik jelentése még összetettebb, de lehet, hogy jobban kifejezi mindazt, amit az imádság, a társalgás, az élő kapcsolat jelent az Istennel: azt kérdezi meg a hívőtől, mennyire imádság az élete? Nemcsak szavakban, gondolatban, de tettekben, magatartásban és teljesítésben állítja párhuzamba az Istentől elszakadás vizsgálatával. Arra kiváncsi, hogy mennyire folyamatos vagy mennyire szaggatott, fordulatokban bővelkedő a kapcsolat, amire az életünket már egyszer feltettük.
Nekünk persze mindjárt az jut az eszünkbe a mindennapi kenyér megadásáról, hogy milyen jó lenne azt egy hatalmas terülj-terülj asztalkám-má átalakítani. Amikor Jézus - szokása szerint - egy példával is megvilágítja a nagyon frappáns összefoglaló után a világ felé forduló tanítványok gondolkodását, akkor ismét csak a feltett vagy fel nem tett kérdésre válaszol: "mi az én mindennapi kenyerem"?
Nem hajlandó kibővíteni a fogalmat, nem rak mellé "összkomfortos bárkát", automata hálót, jó kereskedelmi viszonyokat, termőföldet. Semmilyen formában nem a földi Édent igéri. Ugyanakkor nem szól "ex cathedra", hogy éles határral meghúzza a mindennapi kenyér mennyiségét és minőségét: "eddig és ne tovább!". Azt is mondhatnánk, hogy a Miatyánk 2.-3.kérését, ahogyan az idő és az Egyház megfogalmazta, vetíti ki: Isten akarata, az isteni igazságosság kategóriáján belül, befolyásolható. Kinek nem bukkanna fel az emlékeiből a példabeszéd kapcsán az Istennel alkudozó Ábrahám olyan szép és kedves - és talán mégsem antropomorfizált (emberre formált) - ószövetségi története?
Istennel igenis lehet beszélni. Isten is igényli, de nekünk nagyobb szükségünk van a párbeszédre.
A mindennapi gyakorlatból tudjuk, saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy süket emberek párbeszéde ritkán eredményes. Gyakran nem lesz gyümölcsöző akkor sem a párbeszéd, ha az egyik fél nem hall. Ezt is tapasztaljuk. Isten nem érzékszervi fogyatékos: tudnunk kell, akik elkezdjük a közvetlen társalgást, hogy kizárólag mi hibázhatunk. Azzal is, ha rosszul imádkozunk, de azzal talán még nagyobbat, ha nem is próbáljuk meg a párbeszédet. Ugyanis nemcsak hajózni szükséges.
- DI -



2004. július 23., péntek 07:38


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület