A technika ördögének (s ha igaz, hogy számítógépes hiba, és vírusfertőzés okozta az adatvesztéseket, akkor emberi felelőtlenségnek és gondatlanságnak is)köszönhetően késve jelent, meg, de napvilágot látott a VÁRhely periodika 2004/1 száma.
A "győztes csapaton ne változtass" elv alapján nem változott a szerkezet, a beosztás, és az időszakos kiadványok réteges szerkezetének megfelelően a tartalom is változatos. Természetes, hogy egy ilyen széles olvasóközönséget és ilyen általános feladattal megcélzó összefoglaló magában hordja az összetettség kényszerű sorsát: könnyen lehetséges, hogy mindenki számára akadnak opusok, melyek nem nyerik el tetszését, ha viszon optimista szemlélettel közelítjük a valóságot, mindenki talál a maga számára kedvenc olvasnivalót.

Én magam mindjárt Jánosy István: Egy szegény ördöglátott szerzetes esti imája című versét. Ha a poéma olvasása kezdetén még csak-csak teszünk összehasonlítást a hasonló tartalmú vallásos irodalom remekeivel, a sorok olvasása során menetrendszerűen zúdulnak ránk mindazok az életigazságok, melyek megfogalmazására a költemény szerkezete és műfaja kiválóan "adja magát". A magával ragadó, klasszikus nyelven íródott kísértés- és bűnhalmazt - mintegy utolsó, az előbbiekben felsoroltakat egyben letaglózó, végső érvként - a költemény legeslegvége "csapja agyon": a megírás időpontja 1937. Ezzel válik a siralom próféciává.
A szerkesztő ezen előrelátása már maga felé fordítja az önismerő olvasó lelkét, és nagyobb toleranciával viseltetik a kötet ezt követő, mindösszes változó tartalma iránt. A periodikában jó arányérzékű beosztásban váltja egymást a próza és a líra, érett és éretlen, klasszikus és magát modernnek gondoló, még iskolás és az "életbe kilépett" alkotás.
A "Tükör és ablak" fejezetben Farkas Péter Antal Téli álom című elbeszélésén erőszakkal kellett magam átrágnom, de közvetlenül utána Hárs Ernő verseivel ( Ki egyszer elveszett, Magam körül keringve) a szerkesztó ismét maga felé fordította a szívem. A klasszikus érzést fura ritmusával és kiegyensúlyozatlan billegésével csak megingatta az ezt követő három Németh István Péter költemény. Ross Károlynak az idei Könyvhétre jól tolerálható nyelvezettel megjelent munkájából következik egy részlet (Klausz mérnök kicsapongásai) amolyan étvágygerjesztőként az egész elolvasásához. Czethoffer Csaba verseinek sem tartalmával, sem formájával nincs bajom, csupán a klasszikus címek okozta kényszerű asszociáció zavar, ami olyan méricskéléshez vezethet, ami a szerzőt nem méltányolja eléggé. Következik egy igazán klasszikus, ugyancsak klasszikus fordításban, és Charles Dickens (Csak a kétség biztos) után (Both Balázs ford.) már magas a mérce. Mirko Kovacevic verseiben felvillanó hang egyénisége jobban kitűnik a csokor első darabjából (Glagolita papok alléja), ez értékesebbnek is tűnik a többinél. (Dudás Sándor és Cseh Károly fordításai)
"Közelkép-Premier-Évnegyed".
Nagy Alpárnak a 80 éves Kovács Sándort köszöntő szavai - mindamellett, hogy tényszerűek, a valóságot tartalmazzák és a meg nem fogalmazhatót jól közelítik -, az utólag mindig nehezen pótolhatót, de a szívnek jóleső elismerést jelentik egy embernek, akinek Sopron nagyon sokkal tartozik. Rácz Brigitta beszámolója Mednyánszky László művészetéről részletes, és örvendetes módon nem nélkülözi azokat az egyéni ízeket, a csak a szerzőhöz tartozó mondatokat sem, melyek indokolják a beszámoló elkészültét. Sarkady Sándornak a Renner kiállítás megnyitóján elhangzott beszédének személyessége és hitelessége állítja ismét meg az olvasót, és ugyanezt a személyes törődést és kapcsolatot példázzák Winkler Andrásnak a Szarka Árpád emlékkiállítása elé fűzött mondatai is. Kövér Tamás Színházi beszámolója egy sajátos nyelven megírt "színházi-retro", olvasván csak megrémül a delikvens, hogy vajon ugyanazt látta-e, mint az írás szerzője, de igen, csak a nyelvezet más.
"Emléklapok-Olvasónapló"
Salamon Nándor szép emlékezését A.Tóth Sándorról annak újonnan megnyíló pápai kiállítása kapcsán csak az zavarja bennem, hogy a szerzőnél soha nem tudom eldönteni, hogy például ebben az írásában A.Tóth Sándorról és Rab Zsuzsa emlékeiről beszél-e, avagy Salamon Nándorról, akinek Rab Zsuzsa válaszolt, s aki "hivatalból felelős" minden, egyébként elveszett művészért. Tüskés Tibor Leletmentés-e már vitán felül önzetlen, s a cikk után olvasható példák alapján tényleg az értéknek szóló. A VÁRhely-ből már csak Kerék Imre Serfőző Simont és Káló Béla Jeszenyin költészetét méltató írásai vannak hátra.
A kevés szedési és nyomdai hibát tartalmazó, Renner-érmek képeivel díszített periodika felsorolt változatos tartalma, különösen, ha nyugodtan kihúzzuk belőle a recenzió írójának megjegyzéseit, mindenki számára kínálja magát, akinek világképe nem statikus, hanem befogadó, mint a város történelme során volt, ahol a VÁRhely megjelent.
- DI -