Alig másfél hónapja írtunk a VÁRhely 2003/3-as, megkésett számáról. Úgy látszik, hogy a szerkesztőknek bőven állt anyag a rendelkezésére, mert íme, megérkezett a 2003/4-es szám is. Télnek tél van, éppen ma tért vissza a tűnő áltavasz nyomán a hó, s a fagy.
A főszerkesztő, Sass László már szinte megszokottá vált, de valójában mindig kellemes hatást keltő magvas gondolatai mindig nagy várakozással tölthetik el az olvasót a kötet további tartalmára nézve. Csak fokozza a hatást a Giczy János képeit illusztrációként felsorakoztató periodika, amikor gyermekes kiváncsisággal az újonnan nyomtatott papír illatát keresve pergetjük végig a lapjait, és egyáltalán nem megszokott színminőségű nyomatokat szemléljük, melyek a Szociális Foglalkoztató munkáját dicsérik.

Fecske Csaba verseivel nyit a kiadvány, s bár a versek némelyike ragyogó hely- és hangulatleíró hatással bír, a rövid négy- és háromsorosak tartalmába belegondolni néha veszélyes vállalkozás; úgy tűnik - hasonló képzavarral tudatosan (similis simile ) élve -, néha a forma csóválja a mondanivalót.
Aki Dalos Margit elbeszélésének elolvasása mellett dönt, az nagyon jól teszi: ezúttal sem fog csalódni az egyszerű mondatok kérlelhetetlen, szigorú, ugyanakkor természetes egymásutániságában. A történéseknek a legegyszerűbb nyelven történő tolmácsolása, úgy látszik, irigylésre méltón, Sopronban csak Dalos Margit sajátja. Persze a meglepetés, a címben adott, de alig hihető összekapcsolás valójában meg is történik az elbeszélésben. Valamiféle analógiát találunk az emberek és az emberekkel kapcsolatos tárgyak "halálában", s ez - mivel nem expressis verbis mondatik ki, éppen az összecsengés tartóssága ülteti be fülünkbe a "bolhát", s egy nem várt apropó vezetheti el megfontolásunkat a felismeréshez. Sokkalta értékesebb olvasmány, mintsem azt első elolvasás közben a formai vélemények alapján gondolnánk.
Meg kell vallanom, hogy az ezt kövbető Baán Tibor vers sem azt a "ziccert" hozza, amitől a líra "kiegyenlítené" a vitathatatlan prózai vezetést a kettő füzetbéli mérkőzésében. Nem oldódik a görcs torkomban, miközben Both Balázs verseit olvasom, de közben arra gondolok, hogy meg kellene dicsérnem minden formai-tartalmi "döcögés" ellenére azt a vitathatatlan törekvést, melyet a VÁRhely jelen száma is bemutat. Valószínű, hogy a szabad-, a rím nélküli vers elvesztette már végleg a favorizált szerepét, uralkodó voltát a költészetben. Egyre többen vagy a közlési lehetőségek felelősei egyre jobban felismerik a rímes és a mértékes verselés imponáló fegyelmet hozó lehetőségeit. Tendenciaként mégiscsak jelent ez valamit, s a tartalom majd a formával vívott küzdelemben csak-csak egyre kevesebb akadályon át jut el az olvasóhoz!
A következő fél gólt Kalász István rúgja a líra hálójába. Igazi kaleidoszkóppá alakítja egy-két oldal alatt a VÁRhelyt. Stolz története, mely egy életforduló minden sematizmusát gondosan felsorolva indul, hogy egy filmnovella fordulatosságával kényszerítse olvasásra a nézőt, éppen ott romlik el, lesz belőle penészes befőtt, amikor a címbeli hang megjelenik, hogy a főhőst egy teljesen valószínűtlen szituációba hajszolva az addigi történetszövés minden törvényét felrúgva kurta-furcsán végetérjen. Már láttunk hasonló modernitásra törekvést. Itt sem sül el sokkal jobban. A fél gól a történet első háromnegyedéért jár.
Jánosi István versei határozottan intellektuálisak. Feltétlenül fél hálóbevétel jár értük, tanító késztetésükért még akkor is, ha itt-ott kimaradnak mondatrészek, indításként például egy állítmány.
Akik ismerik Bősze Balázs költészetét, nem fognak meglepődni, amikor a VÁRhely tavaly téli számát kézbeveszik. Ugyanazt a megbízható minőséget, a jelzőkben bővelkedő szerkezetet találják meg verseiben: a líra megközelítette a próza eddig bevehetetlennek tűnő állásait...
Vajdovics Zsuzsa eredeti szerzőségében meg nem nevezett (magyar olvasásban legalább annyira művészi, mint akármely cím - Ciro Cia) fordítása kedves színfoltja a soproni lapnak. A teljesen vétlenül lóvá tett város története groteszkségében, iróniájában, némi szarkazmussal fűszerezett megítélésében kerek egész, rövid, de hatásos csattanóval: a szakma írott-íratlan szabályai szerint.
Csak egyet kell lapoznunk, hogy Kadosa Beatrix nagyon szépen, tisztán fogalmazott versével egy más világba csöppenjünk bele, mely a maga módján legalább annyira hatásos, mint amennyire az előző az. S talán hosszútávon vonzó: az előre, tudatosan megélt élet és annak végső fordulója egy kedves mosolygós utolsó megoldásával sokak számára lehet meglepetés, sokak számára megélt ismeret.
Hiába gondolta Videcz Ferenc, hogy verseinek (versének) kéziratát széttépte volna a szerkesztő, bár talán nem tette volna rosszul, ha ennyi bölcsességből csak az elsőt hagyja meg: annak humora, s mondandója egyértelmű: üde folt egy irodalmi-kulturális periodika lapjain. A bölcsességek ekkora tárházától viszont más csömört lehet kapni, s ágál bennünk a kisördög: hátha nincs is minden teljesen úgy?
Bár magam sem tudtam volna megmondani, hogy mire lett volna szükségem, amikor eddig értem a VÁRhely olvasásában, kapóra jött a szerkesztő értő munkája, aki erre a helyre vágta be Tóth Évának a kötet képeinek szerzőjével, Giczy János festőművésszel készített riportját. Dalos Margit után másodszor éreztem úgy, hogy a földön is jó járni, és ezért szavazok meg még egy gólt a próza kiadványbeli csapatának. Tiszta, jól végigvezetett és szerkesztett riport: nemcsak egyszeri olvasásra, de dokumentumnak is kiváló. Különösen hiteles, nem "elszerkesztett" beszélgetés ez azoknak, akik már beszélgettek Giczy Jánossal.
Miként Szinbád aranyló húslevese, úgy Kovács József László írása Krúdy-álmok asszonyáról ugyanúgy ínyenceknek való. Egy pillanatra sem kerül ki az idézetekkel zsúfolt írás olvasója a "krúdy-delej" hatása alól. Csak el kell olvasni az írást, hogy az irodalmi miértekben legkevésbé sem járatos olvasó egy pillanat alatt felmérje, mennyire nem volt véletlen Krúdy időhöz, korhoz és helyhez kötött léte a magyar irodalomban. A próza ezen írások mérlegeként már behozhatatlan előnyre tett szert a periodikában. Immár lehetőség sincs arra, hogy az ellenfél egyenlítsen.
Még akkor sem, ha Szála Erzsébet az e számban megtalálható adventi kiállításmegnyitójával egy sokat vitatott sorozat darabjába "tenyerelt bele". Csak megerősödik bennünk az érzés, hogy a kiállításmegnyitás műfajának nem mindig tesz jót, ha függetleníteni próbálja magát a valóságtól, a történések hátterétől.
Nagyon jó, provinciálisan témához ragadt, ugyanakkor néha követhetetlenül szárnyaló kritikát olvashatunk ugyanitt Kövér Tamás tollából a Kaktusz virágáról. A szerző visszafoghatatlan kényszert érez arra, hogy többé-kevésbé recitativo elmondja a darab tartalmát, miközben fantasztikus képekkel próbálja az előadásban szerinte rejlő lehetőségeket is felvázolni. Ha nem éppen egy Magyarország-szerte köz-és elismert színidirektor véleményét hallottam volna éppen erről az előadásról, véletlenül éppen a napokban-személyes tapasztalat alapján, akkor hívő módon hajolnék talán meg a kritika minden szava előtt. Magam jobban szeretem az olvasóról feltételezni, hogy jobban bírja a híres darabok tartalmát, semhogy a félig elmodott tartalomból értené azt meg annak írójának szavai helyett.
Ifjú Sarkady Sándor mára Sopron egyik legjobb újkori történészévé nőtte ki magát. Véleménye, korbeli dokumentumokkal és kutatások eredményeivel következetesen alátámasztott beszámolói sokakban joggal váltottak ki elismerést és néha érthetetlenül(?) félelmet, rosszallást is. A Sopron elleni első légitámadás (1944.december) szemtanúinak megszólaltatásával az emlékek és tanúk ismereteinek rögzítésével már eddig nagy szolgálatot tett Sopron történetírásának. Amennyire frissé teszi az írást a sok személyes visszaemlékezés, annyira hiteles és tényeken, dokumentumok sárguló lapjain alapuló a történeti hűség, melyben most sem csalódtunk az írás olvasásakor.
Már a VÁRhely végefelé járunk. Néhány, a jelen írásnál nyilván objektívebb és jobb könyvismertetés található még ebben a számban, majd a sort Szopori Nagy Lajosnak Giczy János képei elé írt közvetlen sorai zárják.
- DI -