|
KultúrVáros |
|
A katolikus iskolák sorsa és feladata a XXI. században
Január 20-án 14 órára zsúfolásig megtelt a Szent Orsolya Iskola díszterme. A pedagógusok, élükön dr. Horváth József igazgatóval és Henczel Szabolcs templomigazgatóval, azért gyűltek össze, hogy meghallgassák dr. Jelenits István OschP piarista atya, gimnáziumi és egyetemi tanár oktatással kapcsolatos tapasztalatait. Jelenits atya derűs mosollyal köszöntötte az egybegyűlteket, köztük a Szt Orsolya rendi nővéreket.
Az előadó humoros, de elgondolkodtató anekdotával indított. A néhai katolikus iskola kapuja felett, egy rúdon lánc függött, rajta a Szentlelket szimbolizáló galambbal. Felette a felirat: „Ez a ti mesteretek, aki megtanít minden igazságra.” Idővel a lánc elrozsdásodott, és a kapun csak a rúd díszelgett, alatta, a földön hevert a galamb, felette a felirat ugyanaz… Így tud „kipottyanni” a Szentlélek az életünkből. Hogy ez ne történhessen meg, Jelenits atya hatalmas élettapasztalatával és bölcs meglátásaival tanította egybegyűlt hallgatóságát.
Napjainkra egyértelművé vált, hogy a katolikus iskolák nem tudnak egyszerre megfelelni az összes velük szemben támasztott követelménynek. Kezdetben voltak, akik egyfajta elitképzést vártak el, mások épp azt igényelték volna, hogy gyengébb képességű gyermekeik majd itt fognak felzárkózni a többiekhez. Egyes nagyszülők azért hozták el unokáikat, hogy itt majd „befoltozzák” otthoni keresztény nevelésük hiányosságait. Megint mások azt hitték, hogy ebben a környezetben nem lesz verekedés, káromkodás. Ez az iskola majd megvédi gyermekeiket a külvilág káros hatásaitól. Logikusan nyomon
követhető, hogy ezeknek az elvárásoknak így, egyszerre képtelenség megfelelni, hisz ezen iskolák ugyanúgy „hozott anyagból” dolgoznak. De ezen iskolák
érdekessége, hogy a kereszténység jelen van ugyan, de nem „vegytiszta” formában – sokféle ember sokféle elvárását igyekszik összehangolni.
Sok idősebb pedagógus évekkel ezelőtt úgy gondolta, hogy azért jön ide tanítani, mert itt végre csak „jó angyalkák” lesznek; elég volt a rosszcsontokból! Pedig a katolikus iskola sem mennyország, ezt meg kell tanulni! A mennyország reményét kell felvillantanunk, annak az előízét kell jelenlévővé tenni. Ez az egyik fő célkitűzés. Nagy tévedés azt hinni, hogy a katolikus iskolák mentesek a feszültségektől. Ez is egy nevelési feladat – lehetőség szerint megelőzni ezeket -, de ha már megjelentek, akkor helyesen kell kezelni a problémákat, és levonni a megfelelő konklúziókat. A mi Istenünk segít nekünk ebben, velünk van –hangsúlyozta Jelenits István. Ez a nagy többlete a katolikus iskoláknak. Nem szabad, hogy a nehézségek elkedvetlenítsenek bennünket. Keresnünk kell az előrelépést, a „következő fáig” az utat! Mindig el kell fogadni Isten akaratát, ami úgyis kialakul az útkeresés közben.
Ez az útkeresés pedig egyébként is nagyon nehéz napjainkban, ebben a különös korban, amelyben élünk. Mára már szertefoszlottak azok a remények, amelyek azzal kecsegtettek bennünket, hogy a letűnt diktatúra után minden pofon egyszerű lesz. Igaz, hogy sok minden könnyebb lett, de a nevelés, a felelősségvállalás ugyanolyan nehéz. A minket körülvevő világ sokszor egészen más tendenciákat akar érvényre juttatni, nem pedig a keresztény értékeket. Ma sem könnyű embernek maradni és embereket nevelni. A határok ugyan megnyíltak, de kiderült, hogy ott sem fenékig tejföl minden. Az emberiségnek ugyanis egy tőről fakadó, közös nehézségei vannak.A közeli század- és egyben ezredforduló is többnyire csalódást hozott. Lassan kezdik látni, mennyire nem belátható az a jövő, amely ránk vár. Hiába volt a múlt század a felfedezések kora, ezektől, önmagukban mégsem lettünk boldogabbak, sőt… A visszásságok hamar kiütköztek a pozitívumok mellett. Ennek ellenére a történelem kereke nem visszaforgatható. Csak előre mehetünk! A XXI.sz. embere, telve gyanakvással, „orrba verten” néz reményei elé. Ki tudja, mi vár a következő nemzedékre?
Ebből a bizonytalanságból is fakadnak az oktatás nehézségei. Mit tanítsunk a fiataloknak, mire neveljük őket, milyen jellemvonásokat erősítsünk bennük?
Nyugat-Európa országaiban is súlyos a válság: lázas keresés folyik a megoldás megtalálására. Két könyvet említett az atya. Az egyik egy bajor miniszterasszony munkája „Milyen iskolákat akarunk?” címmel; a másik egy francia történész és pszichológus kollégájának közös műve:”Mit adjunk át gyermekeinknek?” Mindkét könyv azt állítja: nem tudjuk pontosan, mi vár gyermekeinkre. Míg régebben beláthatóak voltak a dolgok, ma a beláthatatlanság a jellemző.
Régen például egyértelmű erény volt a szorgalom. Ma már a szorgalmas ember erőfeszítései nem biztos, hogy az elvárt eredményt hozzák. Ma inkább lényeglátónak kell lenni, és nem „güzünek”, aki mindent bebifláz. Továbbá a mai világban egyfajta egészséges gyanakvásra is kell nevelnünk. Fel kell fegyvereznünk a diákokat az új kihívásokkal szemben.
A jövőkép ugyanakkor egyre sötétebb, a felnőttek is egyre nehezebben igazodnak el az új követelményrendszerek között; ez egy tipikusan felnőttekre szabott társadalom. Gyermekeinknek pedig ebben a felnőttekre szabott társadalomban egyre nehezebb gyermeknek lenni. Többnyire mindenük megvan, de hiányzik, ami igazán fontos lenne nekik, a játék, a kaland lehetősége, izgalma. Nincsen meg az a biztonságos közeg, amelyben zavartalanul fejlődhetnének. Eltávolodtunk a természettől, minden beépült, bonyolulttá vált. Azt mondjuk, a járványoktól a Jóisten sem véd meg. Így van ez a katolikus iskolákkal is. Ugyanúgy begyűrűznek e külvilág negatív hatásai. Ami a fő előnyünk: velünk az Úr, és a jövőnk az Ő kezében van. Benne kell bíznunk, hogy Ő nem hagyja teljesen elvadulni a világot! Mégsem tudjuk pontosan, mire készítsük fel a gyermekeket. Az első és legfontosabb a hit. Jézus és az Ő evangéliuma: ebből kell erőt merítenünk mindennapi küzdelmeinkben! Készeknek kell lennünk a váratlan dolgok felismerésére, „helyretevésére”! Gyermekeink ne csak iskolázottak legyenek, hanem alkotó kedvűek, leleményesek! A kapott dolgok továbbgondolására, szót értésre, kompromisszumok kötésére kell képessé tennünk őket! Meg kell, hogy tanulják a „ketten okosabbak vagyunk” igazságát. Ez tulajdonképpen lassú, de biztos átértékelődése a pedagógiai gyakorlatnak.
Segítségünknek a családokra is ki kell terjednie! A szülők is bizonytalanok. Oda is betört a modern média. A legtöbb szülő alig találkozik gyermekével a hétköznapokon, és azt a kevés együtt töltött időt sem beszélgetésre szánják. Sokszor a TV fontosabb. Csak a legszükségesebb dolgokat osztják meg egymással, azt is szűkszavúan. Optimista felmérések szerint a szülők átlagosan napi 7,5 percet beszélnek egymással.
Ahogyan régen az iskola volt az ablak a világra, ma sajnos a TV jelenti a gyermekeknek a világot, mert az érdekesebb, nem feleltet, nincs házi feladat, és ki lehet kapcsolni, ha nem tetszik. (Amit a tanító nénivel, ugye nem lehet megcsinálni!) Lehet a TV színesebb, szerteágazóbb, de a világban való boldoguláshoz az a rendszerezett ismeret kell, amit az iskola ad. Munkára, erőfeszítésre az iskola sarkall, a TV a passzivitást sugallja. A legeslegnehezebb rendszeres olvasásra szoktatni a diákokat, mi több, megszerettetni velük azt. Az olvasás azért fontos, mert figyelmet igényel. Szépsége abban rejlik, hogy megismertet más emberekkel, megtanít megérteni és elfogadni őket.
A legfontosabb pedig: fel kell ismerni a gyermekek nehézségeit, gondjait, mert csak így tudunk hatékonyan segíteni nekik. Észre kell vennünk, ha egy gyermek nem tud rendesen beszélni, olvasni, figyelni, tanulni…! Meg kell nyernünk érdeklődésüket, felkelteni figyelmüket, valamint össze kell fognunk egymással, szülőkkel, kollégákkal! Különleges segítséget nyújt nekünk ehhez az evangélium, az emberi dolgok megértéséhez szempontokat kaphatunk, és ezáltal emberségesebbek tudunk lenni. Az evangélium szerint való élet pedig érzékenyebbé tesz bennünket mindenki problémája iránt. Ha itt keressük a dolgok nyitját, könnyebben fogunk boldogulni. Tudjunk egyszerűen, de ne mesterkélt egyszerűséggel élni, barátságos légkört teremteni! Nem kész megoldást adni, hanem rávezetni arra! Közösen keresni, és közösen örülni!
Ez a dolga a keresztény iskolának. A Szentlélek segít minket, ha nem csodát várunk Tőle, hanem élő segítséget, amely által egymásra, a ránk bízottakra tudunk figyelni. (A legenda szerint az alapító piarista atyának az osztályban jelent meg Szűz Mária a kis Jézussal.) Kérnünk és elfogadnunk kell ezt a segítő kegyelmet ahhoz, hogy a tanteremben is egymásra tudjunk találni. Az Úr a hétköznapi tanítás során is velünk van. Ő az, aki élővé teszi az iskola „szövetét”.
„Így, együtt a gyerekekkel készülünk a jövőre, az Istennel való reménybeli találkozásra, Aki hazavár minket az út végén”- ezekkel a szavakkal zárta előadását Jelenits atya, akihez ezután még sokan odamentek egy-egy személyes kérdéssel, üzenettel, jókívánsággal. Mindnyájan egy igazán felkészült és elkötelezett Lelkiatya és Pedagógus tapasztalataival lettünk gazdagabbak.
I.Hoffer Annamária
2004. január 21., szerda 21:18
|
|
|
