CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2018. jĂşlius 19., csĂĽtörtök, Emília napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lélektől lélekig  

Egy hajnali séta tanulságai

Jn 1.6-8 Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.

Elfoglalt ember hajnalban sétál. Persze a hajnal tág fogalom. Értsük most alatta a reggel 6-7-ig terjedő időszakot, amikor a jelen évszak szűkre szabott nappala még korántsem kezdődik. A közúti világítás 7-ig működik, mechanikusan kapcsolják, akár felhős, akár nem. Kikapcsolása után azonban legtöbbször már nem kell félni attól, hogy eltévedünk a sötétben. Hogy mi is a korai fényhozó (lucem-ferrus), az esetenként változó. Annyi azonban bizonyos, hogy a nyár fényt hozó madárdalai ilyenkor igencsak hiányoznak, csend van, pontosabban, ameddig sötét van, addig az erdő zajai erősebbnek hatnak minden másnál. Néha ugyan el-eltéved egy-egy madárka - megszólal a félszeg, bizonytalan hangú csicsergés -, mint aki a fák tetejéről már lát valamit.
Amint az erdő zajai már nem erősítődnek fel, amikor már nem riad vissza ember és állat a lombok sötétjétől, akkor lehet tudni, hogy jön valami. Először mindig a fenn levő világosodik, s a reggeli napsugár is először a hegyek tetejét éri el. Önkéntelenül is felfelé nézünk, már szinte szívjuk magunkba a csodás narancsosodó eget.
A hosszú nyúló virrasztás felgyorsítja az eseményeket, és fokozottan várakozóvá teszi a benne élőt. Nemrég láttam egy kényszer-éjszakázó gyermeket, akinek a lassan telő sötét órák után minden reggeli pillanat hatványozottan volt gyorsabb, mint az éjszaka magukat kialudt társainak. Az adventi éjszakák ilyenek, és ilyen lehetett az első, a hosszú advent is, amikor a hírnököt már mindenki várta: ő joggal tarthatott hát igényt arra, hogy "mindenki higgyen általa". Amikor a felszólításra - rorate coeli desuper (harmatozzatok égi magasok) - megnyílt az ég. Hogy mégsem hitt mindenki, az - mint annyi minden más is - az "eltévedt fényhozó" műve. Pedig a depresszióra fokozottan hajlamos emberiség minden hosszú éjszaka után megkönnyebbülten sóhajt fel. Ismét lett fény, "habemus lucem". Ez a jó hír, ezt hozza a hírnök. Még nem süt talán közvetélenül ránk az áldott nap sugara: még fenn jár a hegycsúcsokon. Fel kell nézni, fel kell emelni a fejeket ahhoz, hogy megtapasztaljuk. A lógó fejű kereső nem találja, csak botladozik a kivilágítatlan ösvények fagyott rögeiben.
S ha az egyik oldalról arra kell gondolnunk, milyen fontos a tanúságtevő szerepe, akkor a másik oldalról ott a mindig jelenlevő kisértés: nem "túljátszani" a szerepet, nem a fény helyett szerepelni, nem többet akarni és többet képzelni magunkról, mint amennyi vagyunk. Nehogy megfagyott és lehulló madarakhoz legyünk hasonlóvá, akik télen és sötétben - teljes és jóindulatú hozzáállással - a nap helyett akarjuk fénybe borítani a fagyott világot.
- DI -



2003. december 12., péntek 17:55


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület