|
Birkás István a Hajnóczy-házban
Október 4-től látható ( és 2004.jan. 5-ig tekinthető meg) a Templom utcai Hajnóczy-házban Birkás István Pollock-ösztöndíjas (Az Alapítvány szívesen fogadja olyan művészek kérelmét, akiknek anyagi helyzete a támogatást szükségessé teszi. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak "katasztrofális" anyagi helyzetűek fordulhatnak támogatásért. A támogatás összege egy évre szól. Az Alapítvány a döntésnél figyelembe veszi a pályázó jogos igényeit szakmai kiadásai, személyes megélhetése és gyógykezelési költségek fedezésére. Az ösztöndíj nagyságát és időtartamát a művész személyes körülményeinek megfelelően határozzák meg: 1.000-to~l 30.000 dollárig. - részlet az útmutatóból a Pollock-Krasner Alapítvány pályázatához ) festőművész kiállítása. A hortobágyi születésű festő sajátos világa, pontosabban világának emlékképei sorakoznak a földszinti két, és ez emeleti négy szoba falán.
Nem feltétlenül magyarázatra szoruló a jelenség, de életrajzi elbeszéléséből tudjuk, hogy fiatal korának környezete-eseményei határozták meg eredendően, hogy legifjabbkori emlékképei után nyúlt, kellett nyúlnia, amikor valamiféle stabilitás után vágyott hányatott sorsában. A szépemlékű középiskolai és a kevésbé szívesen emlegetett főiskolai tanulmányok után Dunaújvárosban telepedett le, azóta is ott él. A főiskola után módja volt külföldi tanulmányutakat tenni, ill. 10 évig évi rendszerességgel Svédországban alkotni.
A közéletben is szolgált a rendszerváltás után, de saját bevallása szerint: "Én mindig mindenhonnan önként, sértődés nélkül, - bár az eredeti szándékokhoz mérten önmagammal szemben is — elégedetlenül távoztam....Én a félrevonultak közé számítom magam."
Aki végignézi a soproni kiállítás képeit, annak impressziója első pillanatra a monoton montázsok anyagi változatossága, majd a kisplasztikák "kordivat-követő" tematikája, s az utolsó teremig az emlékképek szabadjára eresztett, megkomponáltságában is sokszor szabálytalan térfoglalása. Találóan mondta a tárlat egyik látogatója: ezek a művek lehetnek nagyon jól megkomponáltak (mint ahogyan azok is), de a katarzisig nem viszik el válogatás nélkül a látogatót. Nagyon egyéni, tág és mégis nagyon egyértelműen szűk ez a világ a falutánzatú applikációkkal, a homok megjelenítésével, a tárgyak újraélesztésével. Birkás '89 óta jár vissza Kunmadarasra, ott "vizualizálja", az emlékek tisztogatásával ott készíti elő műveit.
Amikor konkrétan a képekről szeretnénk beszélni, igazán akkor válik nehézzé a dolog, mert nem egyszerűen komplexek, mint ahogyan a valóság sem egyoldalú, vagy egyszerű, hanem ellentétes fogalmakat hordozók a képek. Birkás alkotásaira az ellentétek a jellemzők. Emlékekről beszél és a legmateriálisabb tárgyi együttlét kompozíciós megfogalmazása teszi megfoghatóvá, "megfogásra ingerlővé" a falon függő tárgyakat. Képzőművészeti alkotások, mégsem tudom elképzelni egy introvertált egyén szobáinak falán ezeket az emlékeket: ahogyan viszont egy csepp gondot sem jelent bármiféle köztér díszítésének gondolata ugyanezen, a múló időt sejtető tárgyakkal. Egyszerűek és véletlenszerűek ezek az alkotások, némelyek sorozatba szedhetők, mégis egyéniek, alkalmi és nagyon megszenvedett egyensúlyt hordoznak. Kevés anyaggal, de ugyanakkor nagyon sok tárggyal, természetes, de ugyanakkor láthatóan-sejthetően mesterséges formákkal találkozunk a tárgyi együttesekben. Megszokottak ezek a társítások, mégis új, egyéni tartalmat kapnak. Gyakran minden elemük nélkülözhető, mégis úgy jók, ahogyan vannak.
Hadd fejezzem ki örömömet: amikor az utolsó szoba falain függő valódi képeket megláttam, első dolgom volt, hogy megnézzem az alkotás keltezését. Szigorú rendbe szedett, átgondolt, besűrített és a hagyomány által elfogadott formákhoz közelített műveket láttam, mely törekvés már az addigiakban is fellelhető volt. Ezen utóbbiakon - 2001-2003-ban keletkezetteken - azonban már azt lehet látni, hogy amint eddig az emlékek uralkodtak a nem megfelelő helyre került emberen, addig itt már az ember uralkodik az emlékeken, uralja, mert ismeri "őket", tudja "helyüket", a tárgyi emlékek "kénytelenek megelégedni" - és láthatóan feszesen, de jól beleillően elhelyezkedni - az összehúzott, "szigorúan bekerített" terekben.
Gondoljunk csak bele kicsit! Ugye nem feltételezhetjük egy művészről sem, hogy rosszabbító szándékkal közeledhetne felénk? Ha pedig jó a szándék és előbb él a gondolat (mert valamit csak el akart mondani, csak ki akart fejezni, ha még cím nélkül, ha még polgárpukkasztó címmel is), akkor mégiscsak szerencsésebb, - fogalmazzuk meg ezt éppen a magyar festészet napján - ha a gondolat formázza az eszközöket, tárgyakat, mintha fordítva és "spontán" történne a dolog.
- DI -
2003. oktĂłber 18., szombat 21:27
|
