Mk 7.31-37 Ezután ismét elhagyta Tírusz vidékét, és Szidonon át a Galileai tóhoz ment, Dekapolisz határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszélő süketet, és kérték, tegye rá a kezét. Külön hívta a tömegből, fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét, föltekintett az égre, fohászkodott és szólt: „Effata, azaz nyílj meg!” Azon nyomban meg is oldódott a nyelve és érthetően beszélt. Megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, s hangoztatták: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélőképességüket.”

Jézus egyénenként foglalkozik mindenkivel. Képzelőerőt és hitet megpróbáló módon nem csak egyek vagyunk az x milliárdból, még csak nem is kiosztott kódok szerint neveztettünk el, hanem nevünk szerint szándékok és egyenként személyek vagyunk a számára, akiket, miként az Ószövetség Istene, időnként néven szólít, "külön hív" (Iz 43,1 45,3-4).
Miközben mi közgazdaságilag, szociológiailag és ki tudja még hány szempont szerint - többnyire gyengeségünk miatt - csoportokat képezünk, hogy "egyszerűbben, statisztikailag megbízhatóbban vagy éppen kényelmesebben" kezelhessük a dolgokat, addig ő mindig az egyénhez szól, "négyszemközt" tárgyal, kettesben intézi el közös dolgainkat, tekintettel van sokszor mimóza-érzékenységű természetünkre.
Az istenélmény soha nem úgy rögződik az egyénben, hogy "feloldódik a tömegben, egy Nagy Eggyé egyesül", hanem személyes megszólításként, egyéni törődésként éli meg a hívást, és ugyanezt a személyre szóló megítélést ígéri meg Jézus mindannyiunknak a halál után. Fogalmazhatunk úgy, hogy Isten nekem "nyílik meg", miközben én szuverén módon (de nyilván közös azonossági jegyeket hordozva) élem meg a találkozást Vele.
Kedves ismerősöm szokta mondogatni nekünk süldő korunkban: "Fiam! Ez (a hit, a vallásgyakorlás) nem téeszcsé, ez háztáji!"
S miközben ezt az egyéni törődést és vezetést már a tapasztalat alapján is igényeljük Tőle, úgy az evangélium történése, annak mai, hétköznapi alkalmazása ugyanezt várja el tőlünk. Ha lehet, a biztonságot adó protokollok mellett ne egy kaptafa módjára "húzzuk rá" reakcióinkat az adott helyzetre, mert akkor vagyunk követői Krisztusnak, ha mi is külön hívunk, ha van külön mondandónk az egyénként megbecsült személyhez.
- DI -