Jn 6.24-35 Amikor a nép látta, hogy Jézus nincs ott, s tanítványai sem, bárkába szálltak és elmentek Kafarnaumba, hogy megkeressék Jézust. Amikor a tó túlsó partján megtalálták, megkérdezték tőle: „Mester, hogy kerültél ide?” „Bizony, bizony mondom nektek - felelte Jézus -: Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.” Erre megkérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot vigyünk végbe?” „Az tetszik Istennek - válaszolta Jézus -, ha hisztek abban, akit küldött.” De ők így folytatták: „Hadd lássuk, milyen csodajelet viszel végbe! Akkor majd hiszünk neked. Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az Írás mondja: Égi kenyeret adott nekik enni.” Jézus erre azt mondta: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászáll a mennyből és életet ad a világnak.” Erre így szóltak hozzá: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből!” „Én vagyok az élet kenyere - felelte Jézus. - Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.

Mit mondjunk Jézust a csoda után keresőkről? Mit mondjunk a valamiképpen bennünket is megjelenítő tömegről, mely, ha eddig nem is a Királyt kereste, hanem a Messiást, amely eddig talán nem a csodát kereste, hanem a rabbit, most már egyértelműen az elsőre "hajt". A népsokaság, melyet most táplált, ismét csodákat akar.
Próbáljuk meg magunkat "behelyettesíteni"; a mi életünket az újszövetségi történés helyébe! Vajon nem a csodát várjuk, a kivételezett helyzetet, amikor minden nap azt az alaphelyzetet próbáljuk megteremteni: hiszünk, de valamiért? Félelmetes félreismerés! Kinek van kire szüksége, miért és mennyire?
Érdekes szituáció: ameddig egy embert keresőnek titulálunk, addig csaknem mindig pozitív felhangot kap a jelző, értékelve az ember szorgalmát és belelátva a keresésbe a megtalálás, az egymásra találás lehetőségét. Pedig vannak keresések, melyek már az első pillanattól kezdve meddők. Ilyen a mindig, minden helyzetben ideális partner keresése, a becsületesen kevés munkával nagyon sok pénz keresése, a csak értékközpontú, értsd emberközpontú társadalom keresése, egyáltalán a tökéletesség, az idealitás teljességének keresése a földi létben. Hasonlóan értelmetlen és teljesületlen a keresés a hitünk elnyeréséért csodákkal dobálózó Istenért. Jézus didaktikus magatartása rendszeresen fellelhető: nem hiába írnak a csodákat elemzők is részletesen róluk, mint eszközökről, Jézus kezében.
Ahogyan az ember útvonalat tervez, és nem az ellenkező irányban indul el, mondván, akkor is oda kerül, csak 40000 km múlva, úgy a keresés irányításában is felelőssége van a keresőnek. Lehet egy keresés értelmetlen, rossz, hamis, emberileg reménytelen. Lehet meghamisított, ahogyan talán mi is szeretnénk Jézust elérni, de, ha lehet, nem olyan hirtelen, nem olyan radikálisan, nem olyan szigorúan, nem olyan teljességben. Lehet, hogy "kemény" nekünk is a beszéd, még keményebb a követendő valóság. Keresünk, de nem Őt, hanem talán csak a saját elképzelésünket.
Keresni fontos dolog, s a legtöbb "találat" a keresés következménye. Persze előfordul, és Isten szuverenitásába beletartozik az is, hogy a legváratlanabb módon belenyúlhat életünkbe, szinte gyökereiben megváltoztathat mindent. De ez az Ő dolga, privilégiuma, keveseknek olyan mindenki számára evidens osztályrésze, ez nem lehet a mi várakozásunk, a mi keresésünk elsődleges célja-témája.
- DI -