Mk 6.30-34 Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mert annyian felkeresték őket, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elvonultak egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elindultak, és kitalálták szándékukat. Erre a városokból mindenünnen gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Sok mindenre kezdte őket tanítani.

Ettől persze - mármint, hogy az emberek, a tömeg ilyenek vagy olyanok - nem könnyebb. Nagyon könnyű arra asszociálni a mai evangélium-részlet alapján, hogy egyrészről mindenkinek szüksége van pihenésre, másrészt pedig könnyű letenni jó keresztényként a voksot amellett, hogy minden pihenés-szabálynál nagyobb úr a másik szüksége, mely mindent felrúghat, felboríthat.
Anélkül, hogy tovább ragoznánk a kérdést (miért csak egyes szakmákban él a fene-nagy szükség, miért vannak pályaválasztás adta kötelességek, melyek hiányszakmaként eleve arra "ítélnek", hogy így legyen, miért szűnik meg a kötelezettség kényelmes módon a város-ország elhagyásával stb.,stb.), bele kell nyugodnunk abba, hogy a kérdés, mint csaknem minden más is, emberfüggő, az egyes embertől függ - valaki ilyen vagy nem ilyen, pontosabban ilyennek neveli tudatosan magát vagy nem - és bármely konkrét tanács, rábírás, szerződés, kötelezés csak feszültséget, meg nem értést okozhat.
Jó adag bizalom kell ahhoz Istenben, hogy - nem vakmerő módon - el lehessen fogadni az éhezést, a fáradtságot, a kimerültséget, bizonyos fokig, mégpedig az ártás, a hibázás és az öngyilkosság képletes határáig. Nem az anyagiság-érdekelt önkínzásról, álláshalmozásról beszélek - természetesen. Mégcsak nem is a mártírképű, megadó sóhajtással kísért "önfeláldozásról", hanem arról a böjt kapcsán említett, mások által észrevehetetlen állapotról, mely bízik abban, hogy nem hiába, és hogy együtt csinálják.
Nekem erről mindig az 1Kor 15.58 jut eszembe: "Legyetek tehát állhatatosak és kitartók, szeretett testvéreim! Tegyetek mindig minél többet az Úr ügyéért, hiszen tudjátok, hogy az Úr ügyében való fáradozástok nem hiábavaló." Igen, tudom, hogy a következő "triblizési" lehetőség az "Úr ügye" kifejezés. Azt azonban nem lehet, ugye, tagadni, hogy amikor valaki cselekszik, mégpedig úgy, ahogyan kell, ahogyan az érzékenyre nevelt lelkiismeret diktálja, akkor ketten cselekszenek?
Mindig ketten. Krisztus és ő, Krisztus és te, Krisztus és én.
- DI -