Jn 21.15 Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, János fia, jobban szeretsz engem, mint ezek?” „Igen, Uram - felelte -, tudod, hogy szeretlek.” Erre így szólt hozzá: „Legeltesd bárányaimat!” Aztán másodszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz engem?” „Igen, Uram - válaszolta -, tudod, hogy szeretlek.” Erre azt mondta neki: „Legeltesd juhaimat!” Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?” S így válaszolt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” Jézus ismét azt mondta: „Legeltesd juhaimat!” „Bizony, bizony, mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod.” E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg Istent. Majd hozzátette: „Kövess engem!”

Nem gondolhatom, hogy amit vasárnapról vasárnapra leírok, azt az aznapi nagymisén akár egy pap, akár egy püspök egy az egyben elmondhatná. Egyéni gondolatok, sajátos, személyes érintettségű, "civil" reagálások ezek az olvasott rész alapján. Kérdések, melyekre lehetőleg egy közösség szabályain belül kell meglelnem a választ magamnak, jó esetben hozzá kell kapcsolnom a többi gondolathoz, s úgy közzétenni, hátha más is hasonlóképpen gondolja. Nem lenne szerencsés, ha "kilógna" egy-egy szakasz abból a szándékból és követelményből, amit az abszolútum fogalmazott, és amit magam is elfogadtam.
Nos, most az jut az eszembe Péter és Pál apostolok ünnepén, hogy mindig van visszaút, hogy Isten nem zárja be sértődötten a hátunk mögött az ajtót. Az analógiát, a hasonlóságot látom az apostolok és köztem, de anélkül, hogy bármiféle egyéb egyenlőségre gondolnék. Nem vágyom pápaságra sem sátorkészítésre, mint embert nem vonz az üldözés és a vértanúság közvetlen gondolata. Az azonban feltétlen vigaszom, hogy a közvetlen tanítvány háromszoros tagadása után is van számára visszaút. Nem, nem olyan egyszerű a dolog, hogy térülök-fordulok, és már egészen más vagyok! Jézus sem öleli egyből a keblére a juhok vezetésére szánt bűnöst, hanem - a szöveg aprólékos elemzésén alapuló vélemény szerint - egy nagyon átfogó, nagyon tanulságos szellemi útra, kalandra hívja Pétert. Nem hiszem, hogy minden feltoluló gondolat maradéktalanul leírható lenne, mely Simonban, a történetben szereplő jövendő kősziklában megjelenik!
Gondoljunk csak arra, ha a zenében azt mondjuk, hogy ugyanazt a motívumot ugyanúgy megismételni nem sok értelme van, akkor mennyivel inkább igaz ez az emberi beszédre, melyet itt Isten Fia folytat Péterrel, s rajta keresztül velünk.
Az első kérdés a hebehurgya, hűbelebalázs Péternek szól, aki gyanútlanul bele is sétál a csapdába: "jobban szeretsz, mint ezek?".
Péter ismét lelkesedik. Fel sem merül benne komolyan az összehasonlítás isteni mindenttudó lehetősége. Az "ezek" és az "én" viadalából oldalvágás nélkül győztesen szeretne kikerülni. Nyeregben érzi magát és "csípőből", csaknem automatikusan válaszol. Majd az igazi riposzt következik, a kérdés megismétlése. Itt már nem lehet nem észrevenni a visszakérdezés másodlagos szándéka, az el nem kerülhető gyógyító, de fájdalmas vágás: "akkor miért tetted mindazt, amit tettél? Valóban személyesen, engem szeretsz? Mondtad, de tudod-e, ki vagyok, hogy kit tagadtál meg? A tanítódat, a barátodat vagy az Istenedet?" Péter visszahőköl és elgondolkodik. Mintha sokkal szerényebben, halkabban hallatszana a válasz, bár az szó szerint ugyanaz. Nincs bizonyíték és nincs biztosíték. Benne van most már a ki nem mondott kérdésekre a felelet: "lehet, hogy úgy viselkedtem, de Neked, aki Úr vagy, ha tényleg az vagy, akinek megvallottalak, akkor tudnod kell, amit mondandó vagyok."
Jézus pedig tovább "nyit", most már nem saját magáról beszél, hanem mindenki más nevében tesz fel a kérdést: "tudsz-e mindenkiben engem szeretni? Tudsz-e mindenkivel és mindig úgy viselkedni, mint velem? Ha nem jövök vissza személyesen, hogy számonkérjem, hogy háromszor megkérdezve "rendezzem" a dolgot, akkor is?" ... Természetesen lehet a két apostolfejedelemnek mondott embert másképpen nézni, van rajtuk éppen elég csodálnivaló ( pl. hogy Isten kegyelme mennyire "nem volt hiábavaló bennük").
Bennem mégis az előbb felvázolt kérdés- és gondolatsor motoszkál, és arra gondolok, hogy Jézus hányszor kérdezett tőlem hasonlót, hányszor és mennyire tág értelemben tette fel a kérdést. Valamilyen módon cipelem magammal a kérdéseket. Emlékeznem kell rájuk, hogy legközelebb ne kérdezhesse meg ugyanazt, ugyanúgy. Persze biztosan fog kérdezni mást is, finoman vagy határozottabban, egyszer vagy többször egymás után. Feleleveníti talán fájó módon az emlékezetemet. Nekem pedig, mint Péternek, nem arra van gondom, hogy megint egy koloncot vegyek a nyakamba, hogy juhokat, bárányokat legeltessek, hogy feleslegesnek látszó beszélgetésekben viseljem el mások fájdalmát és esetleges butaságait, sőt rosszindulatát. Arra várok, hogy megengedje. Hogy kimondja a két utolsó szót, életem célját, melyhez hozzárendelheti, amit csak akar, mert azt Ő mondja nekem: "Kövess engem!"
- DI -