Nem kell izgulni! Már minden kedves olvasó lekésett róla. Edward Munch kiállítása vasárnap bezárt a bécsi Albertinumban. Talán a kellemesen csiklandó divat, a pszihiátriával kacérkodó mai ember immár "alapesete" volt ez a kiállítás, ami utolsó napján annyi látogatóval töltötte meg a bécsi Albertinum termeit. Reményem, hogy mások is, hozzánk hasonlóan, azért választották ezt a napot, hogy ugyanazzal a fáradsággal, a nem kevés beléti díjért egyszerre két kiállítást is megnézhessenek, ugyanis az alagsorban egy napja nyílt meg Brassai kiállítása.

Nem tudom, hogy mi lehetne a bizonyosságnak a leghitelesebb indikátora, de félek, hogy a hónuk alatt a rohamosan fogyó Munch albummal és képeslapokkal a csatolt műtárgyboltban sorbanálló bécsiek nem az én feltevésem támasztják alá. El tudom képzelni, amint legkedvesebb ismerősük kézbe veszi a friss wiener Ansichtskarte-t, mondjuk a "Melankóliát" vagy a "Vámpír"-t. Szeretettel üdvözli...

S ha ezek után még egyáltalán hiteles, amit mondok, akkor szeretném mindenkivel elhitetni, hogy semmi fontosról nem késett le. Igen, tudom, ha "lemaradtam" volna róla, akkor most én is azt gondolnám s. nobilitásomban, hogy íme, alig 65 kilométerre a világ x legjobb festője egyikének ritkán látható, hatalmas gyűjteményes kiállításáról maradtam le. Most pedig arra gondolok, hogy mennyi, az elmegyógyászat határterületét erősen súroló műtől kímélhettem volna meg magam. S erre nemcsak az a garancia, ha bármely olvasóm kézbe veszi a főleg Párizsban élt és alkotott norvég művész írásait saját magáról vagy a művészetről.

Munch világa torzult világ. S noha természetes dolog, hogy mindannyian, s a művészek különösképpen egy nagyon egyéni szűrőt használunk, amikor az ingereket befogadjuk, különösen, amikor feldolgozzuk, majd kivetítjük azok hatását, de akiben minden pozitívnak mondható emberi érzelem valamiképpen eltorzul, eltorzult vízióvá válik, ott valami talán mégsincs rendjén.

S ezzel nem Munch művészetét vonjuk kétségbe, mégkevésbé hatását, a szó szoros értelmében vett expresszivitását! Soha még olyan letört, magábaroskadt, reaktív depressziós közönséget, mint a mai. Sokan csak ültek, s divat-nem divat, kezekbe temetett arcokkal, talán a mindenkiben csírájában jelenlevő hangulat felerősödésével. Egy rossz álom! Fotózni lett volna érdemes, de az embereket! S a képi sorozatok sem könyvelhetők el úgy, mint egy képtípus többszörös reprodukciói, hiszen éppen a rágódó, visszatérő, a témához görcsösen, tíz körömmel ragaszkodó művész nem véletlenül választotta a többszörös megjelenítő technikához legjobban alkalmas linót. S a kiállítótermeknek többnyire a közepére, paravánra állítva a sorozatok "végeredményei". Képek, melyekkel a művész - az életrajzokból tudjuk - többnyire ismét elégedetlen, s újra meg újra próbálkozik. Pedig addigra már az olajképben a legexpresszívebb linó-változaton is túltett vagy éppen egy kórós variáció vált belőle.

Még döbbenetesebb az önéletrajzi elemeket összevetni időben a képekkel, visszafejteni a be nem vallott gondolatokat, melyek csak a művekből fejthetők vissza. Mindemellett a képek többségében valamiféle serdülőkori szertelenség, valami olyan szín-és formavilág detektálható, mely egyrészről valóban a modern művészet egyes ágainak csíráját is jelentheti, másrészről viszont hasonló "telítettséget" eredményez a felnőtt emberben, mint amit egy tenager parttalan, de türelemmel viselt hadovája okoz.

Hát ezért mondtam mindazt, amit mondtam, írtam, amit írtam...
A kiállítás bezárt, s a folytatás valamiképpen ott található a hazavitt katalógusokban, a megvett vagy elküldött képeslapokban. Kétségtelenül ott volt már bennünk is, de talán nem ilyen formában és nem ennyire. Hiszen az a "szép", hogy annyi minden található az emberben. Jó, amiért érdemes élni, s amit itt - bármiből is indult ki Munch - nem láttunk, és más, ami ellen küzdeni is érdemes.
- DI -