- Ön ír, fotóit többször kiállították. Mit gondol, arról, hogy a művészet Istentől való származásunknak valamilyen fajta kifejeződése, mondhatni az ihlet az isteni eredetű erőnek a tárgyiasulása.
- Lehet így is mondani. Én rögeszmeszerűen ismételgetem már 1983 decembere óta azt a Gorkij “Éjjeli menedékhely"-éből való a mondatot, miszerint az ember több annál, hogy csak jóllakjék. Ez “az ember több annál, hogy” -gondolatnak a kifejezése és kifejeződése minden műalkotás, és ennek a megjelenítése minden művészi törekvés; az ember nem egyszerűen létezik, hanem valamiért él, keresi életének célját, értelmét, és egyszer csak rá kell, hogy döbbenjen, hogy az élet célja nem lehet csak a táplálkozás, a szaporodás, és azután a világból való kilépés, megszűnés. Van valami többlet ebben a világban. Ady szerint az Isten van minden gondolatnak alján. A művészet – legyen az képzőművészet, zene, költészet, vagy bármiféle megjelenítő művészet – annak törekvésnek a tárgyiasulása, hogy az ember szeretné ebből a világból azt meglátni, ami a dolgok mögött van.
    Goethe mondja, hogy “minden múlandó az példázat csupán”. Ami az embert körülveszi, az mind múlandó. Az ember nem tud belenyugodni a múlandóságba és észreveszi, hogy mindennek példázat értéke van, mindennek, ami az embert körülveszi háttér- jelentése van.
    Háttér jelentése van a tavasznak, a nyárnak, az ősznek, a télnek. Elég Vörösmartynak arra a sorára gondolni – “most tél van és csend és hó és halál – amelyben a tél nem egyszerűen az évszakot jelenti, hanem a halált is, mint ahogyan a tavasz is jelkép egyben. A szimbólumnak a lényege pedig, hogy összeköti a megfogható világot a megfoghatatlannal, úgy, hogy mind a kettő egyszerre valóságos.

- Ön 1991-94 között a Művelődési Közoktatási Minisztérium miniszteri biztosa volt. Hogyan látja Ön, jelenleg az értékelvűség érvényesül-e az oktatásban?
- A mai nevelés elsősorban nem nevelés, hanem információ közvetítés. A közelmúltban sokat foglalkoztam ezzel a gondolatkörrel, amit a következő három kérdéssel tudnék megfogalmazni: Tudni? Élvezni? Élni? Mindenik mögé kérdőjelet kell tenni. Nem elegendő tudni, holott, természetesen szükséges a tudás. Az ember a szó legigazibb értelmében érzéki lény, mindent az érzékein keresztül tapasztal és ismer meg. Ugyanakkor az érzékelés meglehetősen veszélyes, mert az embert sokszor arra késztetheti, hogy beleragadjon a pillanatba, abba, hogy az "itt és most" megragadható leszedhető;" szedd le minden napnak a maga rózsáját, a maga gyümölcsét". Kell, hogy legyen az embernek jövője, és az élethez hozzátartozik mindenképpen a jövőkép.
    Az oktatásban, nevelésben véleményem szerint a “jövőképtelenség” a legnagyobb probléma. Azok, akik a felnövekvő emberrel foglalkoznak, a legtöbb esetben maguk sem rendelkeznek jövőképpel, hanem egy feladatot teljesítenek. A szeletekre bontott világot próbálják megmutatni és megtanítani.
    Tehát, egy információ-halmazt adnak át, esetleg egy rendszert, vagy bizonyos információ mennyiséget, de nem nagyon adják át az élni-tudást.
    Valamikor az egymással érintkező generációk, a nagy családok át tudták adni az élni-tudást. Amikor egy falusi portán egymás mellett éltek a generációk – a nagyszülők, szülők és a gyermekeknek – , ahol a gyermek megtapasztalta azt, hogy mit jelent a születés, mit jelent a halál; az ember nap mint nap megtapasztalta azt, hogy mit jelent az összetartozás, a testvériség.
    Manapság az individuum létezik: az egy szem, magában álló ember, akit (vagy amit!) sokszor abszolutizálnak, mintha az volna a legfontosabb eleme a világnak. Az individuum önmagában nem létezik a másik individuum nélkül. Az individualizmus egy gyilkos jelenség, amely lehetetlenné teszi az életet. Az individuumokból felépülő közösség viszont, az egymás felé fordulni képes személyekből épül fel. A mai nevelésből a közösség-formálás hiányzik. A gyermekeknek nincsen családi élményük, hiszen több mint 50 százaléka a felnövő nemzedéknek csonka családban él, ahol az az élménye, hogy "az én anyámnak a férje nem apám, vagy az apámnak a felesége nem anyám". Ennek következtében nem találja a helyét ebben a világban: tulajdonképpen ő nincsen sehol. Minden ember számára, – legyen felnőtt vagy gyerek – egyaránt fontos, hogy valaki számára ő fontos legyen.
    Egy olyan világban élünk, ahol éppen a megnövekedett információ-mennyiség következtében, egy hallatlanul felgyorsult és rafinálttá fejlődött technikai civilizáció következtében kitolódik a gyermeki létezésnek az időtartama. Ebben az időtartamban valójában nincs szükség a felnövekvő emberre, aki mintha parkolópályán lenne, mintha félretolnák: addig nincs vele gond; amíg valahogy az iskolarendszerben van, addig nem munkanélküli, nem jelent gondot, valamilyen formában kívülről irányítható. Az iskolarendszer mindig is felülről irányítható struktúra alapján működött, és most is így működik, akár akarjuk, akár nem. A legnagyobb problémáját a mai nevelésnek abban látom, hogy fiataljaink nem tanulnak meg élni.

-Ön személy szerint, hogyan gondolkodik az ökumenéről?
- Az ökumené, mint mozgalom nagyon tiszteletre méltó, de én semmiféle mozgalmat nem szeretek.
    Az egymás kölcsönös elfogadását szeretem. Mindenki más. Én nem tehetek arról, hogy katolikusnak születtem, egy másik barátom nem tehet arról, hogy evangélikusnak született, a harmadik nem tehet arról, hogy ő reformátusnak. Nekünk mindannyiunknak – akik otthonról valamilyen vallási tradíciót hoztunk magunkkal – természetes, hogy belegyökerezünk egy gondolkodásmódba.
    Számomra teljesen egyértelmű, és a mások számára is annak kell lennie, hogy egy keresztény Európa csak ökumenikus lehet.
    Az ökumené a közös házat jelenti, az egyetemességet, a nyitottságot. A katolikus ugyancsak ezt jelenti. Nem felekezetiséget jelent katolikusnak lenni, hanem –, ahogy Pilinszky fogalmaz – “Vállalását mindenkinek és mindennek”. Ez nem valamiféle kivételezettséget, elkülönülést jelent. Én ökumenizmus nélkül nem tudom elképzelni a világot, és az életemet; nem a mozgalom nélkül, hanem az ugyanabba az irányba haladó emberekkel való találkozások nélkül.
    Ha már a hegyekkel kezdtük: egy hegyre fel lehet jutni többféle úton, de minél inkább közeledik az ember a csúcshoz, annál közelebb van azokhoz, akik ugyanazt a csúcsot keresik.

    A különböző – rossz szóval fogalmazva – felekezetű keresztények ugyanannak az örökségnek a hordozói, ugyanakkor a történelem folyamán különféle hangsúlyokat kaptak egyes tételek; rá kell döbbennünk arra, hogy sokkal több az, ami számunkra közös, mint ami elválaszt. Magyarországra jellemző, amit egy református pedagógus Karácsony Sándor mondott: a Kárpát- medencében egyszerre vannak jelen a különböző kulturális és vallási hagyományok és hatások. Ez egy találkozási hely.
    Tihanyban ősidők óta keleti és nyugati kereszténység egymás mellett élt. Aztán a történelem folyamán úgy adódott, hogy protestánsok és katolikusok életének is közös terévé vált a Balaton-Felvidék. Számomra minden évben jeles ünnep szeptember második szombatja, amikor a Balaton-felvidéki keresztények összegyűlnek és közösen könyörögnek. Ez egy egyetemes, ökumenikus könyörgés, hálaadás azért, hogy akik előttünk itt jártak, azok magyarok és keresztények voltak, és könyörgünk azért, hogy akik utánunk jönnek, azok magyarok és keresztények legyenek. A közös imádság után énekelve levonulunk egy szál virággal András király sírjához. András király sírja jelenti számunkra a történelmi, a közös magyar gyökereket. Egy olyan templomba megyünk, amelynek a kezdetei a protestantizmust jóval megelőzik, és amely – 1055-ben alapították a Tihanyi Apátságot – a nagy egyházszakadásról "sem nagyon vett tudomást". Körülbelül 200 évre volt szükség ahhoz, hogy az ott egymás mellet élő bizánci és római szertartású szerzetesekben az tudatosuljon, hogy igazából semmi közük egymáshoz.
    S most rádöbbenünk arra, hogy igenis van közünk egymáshoz.

- Aktuális kérdés: Vallás és közélet. Ön hogyan vélekedik a hit és közélet kapcsolatáról?
- Azt szokták mondani, hogy a vallás az embernek magánügye, de a vallásos ember az már önmagában közügy. A vallásos ember elkötelezett ember kell, hogy legyen. A vallás nem valamiféle bezárkózás, hanem azt is mondhatnám, hogy a vallás kapcsolatrendszer. A religio egyrészt az Istenhez való kapcsolat, másrészt az emberhez való kapcsolat. Emberhez való kapcsolat nélkül nincs Isten-kapcsolat. A keresztény embernek a másik emberhez való viszonyát mindenképpen meghatározza a hite.
    A keresztény embernek kötelessége alakítani maga körül a világot. A világnak nem ura, hanem gondozója az ember. Ez amolyan kertész munka: van amikor gyomlálni kell, van amikor öntözni, van amikor a tápsót kell odatenni; ez mindenképpen felelősség.
    Az egyházakban különféle feladatok és szolgálatok vannak.
    A papi, lelkészi szolgálat nem egyeztethető össze semmiféle pártpolitikai funkcióval és tevékenységgel. Ugyanakkor az embernek kell, hogy legyen értékrendje, és ha van értékrendje, akkor egyrészt, a szólásszabadság joga megilleti a lelkészt is, másrészt a vélemény-formálás kötelessége szükségszerű.
    Tehát, ha én állást foglalok a köz ügyeiben, akkor azt úgy érezhetik, hogy politizálok, holott, közügyet képviselek, és nem pártpolitikát.

- Ön szerint a ma Magyarországon élő keresztyénnek mi a feladata?
- A mai Magyarországon élő keresztényeknek nem más a feladatuk, mint volt ezer évvel ezelőtt: bárhol a világon sónak és kovásznak lenni a társadalomban.

Tóth Éva